A rockdobos Butch Vig a gitáros Duke Eriksonnal közös együttesekben (Spooner, Fire Town) töltött évek után egy másik zenész-hangmérnök haverral, Steve Markerrel fogott össze: stúdiót alapítottak és producerként találtak magukra. Madisoni birodalmukban, a Smart Studiosban eleinte kiskaliberű alternatív zenekarokat vettek szárnyaik alá, míg Vig egy 1990-es Smashing Pumpkins-kislemez elkészítésével bebocsátást nem nyert a legendás seattle-i Sub Pop kiadó belső köreibe, ahol a szerencséjét a Nirvana együttessel és a Nevermind albummal csinálta meg. Ezzel az alternatív hullám producerfavoritjává vált: kliensköre olyan zenekarokkal bővült mint a Sonic Youth, a Helmet vagy az L7. Remixerként még szélesebb körnek dolgozott, s ezekhez a remixekhez Erikson és Marker zenészi segítségét is igénybe vette – ebből a közös munkából pedig közös zenekar született. 
 
Butchék a grunge kimúlásának idején (egészen pontosan Kurt Cobain halálának napján) egy skót énekesnő, a korábban szintén több zenekart (Goodbye Mr. MacKenzie, Angelfish) megjárt Shirley Manson bevonásával elindították a Garbage-ot. A három veterán zenész-producer és a kegyelmet nem ismerő, vörös frontamazon egészen sajátos színfoltot képviseltek az ezredvég zenei felhozatalban: az elektronikával házasított zajos, kaotikus gitárzene tetejére Manson zaklatott, önmarcangolásról, önbizalomhiányról – mindeközben azonban cinizmusról és kegyetlenségről is – árulkodó dalszövegei kerültek, és a technikai profizmust a slágeresség szolgálatába állító albumok (főleg az első kettő) a slágerlistákon is bizonyítottak. 
 
A 18 dalt kronológiai sorrendben felvonultató Absolute Garbage főleg ennek az első két lemeznek az anyagára épül: a címnélküli 1995-ös debütálásról és az 1998-as Version 2.0 albumról – a csak a kontinentális Európában kiadott The Trick Is To Keep Breathing kivételével – valamennyi kislemezdal megtalálható itt (szám szerint öt-öt), de itt van a korszak két filmbetétdala is (a Romeo+Júlia filmhez adott #1 Crush című B-oldalas szám és a James Bond főcímdalok illusztris sorába illeszkedő, David Arnold által komponált The World Is Not Enough). A következő két album négy-négy kislemezdalából azonban csak kettő-kettő szerepel itt: a megtorpanásból és kísérletezésből táplálkozó 2001-es Beautifulgarbage-ot mindössze a rádiókedvenc Cherry Lips (Go Baby Go) és az agresszív, lesből támadó Shut Your Mouth reprezentálja, míg a 2005-ös Bleed Like Me-ről csak a lemez húzódalát, a Why Do You Love Me-t és a címadó számot vették át (ennek az aránytalanságnak a 2001-es album izgalmas beharangozója, az Androgyny is áldozatul esik). Szerencsére azonban akad egy vadonatúj dal is a válogatáson (a vonósokkal gazdagított Tell Me Where It Hurts egy újabb tipikus Garbage-darab, amely monumentális háttérzeneként szolgálhat a szoba sarkában szomorkodáshoz), majd a korongot stílszerűen az It's All Over But The Crying (Mindennek vége, csak a sírásnak nem) című 2005-ös darab 2007-es remixváltozata zárja. 
 
Ami a remixeket illeti, az Absolute Garbage nálunk is kapható dupla változatának Garbage Mixes című bónuszkorongján további 13 szerepel belőlük. A „technósok kedvenc rockzenekarát” csupa nagy név remixelte az évek során (Timo Maas, Roger Sanchez, Felix Da Housecat, Todd Terry, Jagz Kooner, Massive Attack, UNKLE, Crystal Method stb.), de a Milk Tricky-féle mixét, ami annak idején a brit Top 10-be is bejutott, itt sajnos hiába keressük. Találunk viszont egy bárzenés You Look So Fine átiratot a Fun Lovin’ Criminalstól – és egy jól sikerült Garbage-önremixet a Bad Boyfriendből.