Az első két UNKLE-album közti nagy különbséget DJ Shadow távozása magyarázta, most azonban nincs akkora változás, hiszen Lavelle fő segítőtársa az énekesként is kompetens Richard File maradt, sőt az előző lemez gárdájából két vendéghang is visszatér: a Restless című glam-funkban huligánkodó (és még néhány dalban gitározó) Joshua Homme mellett a Massive Attack-vezér 3D is újra besegített egy szám erejéig. Az így máris belőhető zenei világ azonban most erősen Homme sivatagi rockjának irányába lendült ki, főleg, hogy az ő hűséges hangmérnöke, a Kyuss és a QOTSA legendás producere, a multiinstrumentalista Chris Goss lett az UNKLE új zenei támasza. A munkálatok nagy része is a kaliforniai Joshua Tree melletti Rancho de la Luna stúdióban zajlott, ahol a stoner rock alaplemezei készültek, sőt a legutóbbi Desert Sessions album gárdájából még Twiggy Ramirez (ex-Marilyn Manson, ex-A Perfect Circle, Nine Inch Nails) is benézett, és ha már ott volt, hát ő is pengetett egy kicsit. A Desert Sessions legutóbbi üdvöskéje, PJ Harvey most nem járt arra, de helyette ifjú kis tanítványa, Liela Moss hozta a női összetevőt (akinek bluesos garázs-rock együttese, a Duke Spirit a Cut Aross The Land album folytatását is Goss-szal készíti), a díszvendég pedig az amerikai sivatag nagy szerelmese, a Cult-énekes Ian Astbury lett, aki két számban (a kislemezre másolt Burn My Shadow-ban és a vonósdús When Things Explode záródalban) is felöltötte Jim Morrison sámánszerkóját. A fentieken kívül mikrofonhoz jutottak még az Autolux nevű Los Angeles-i art-rock trió tagjai és a Red Snapper-alapító Ali Friend új zenekarának, a Clayhillnek az énekese, a remek trubadúrhanggal bíró Gavin Clark is (az ő két száma közül a Broken a lemez egyik fénypontja), sőt File mellett ezúttal maga az UNKLE-főnök James Lavelle is dalra fakadt (övé az első énekelt dal, a David Bowie-féle Be My Wife hangmintájára épített Hold My Hand). 
 
Mint ebből is látszik, ez a jóval gitárosabb, rockosabb lüktetésű album már végig énekes dalokból áll, ahogy a War Stories lemezcím és a borítófüzet ahhoz igazódó – 3D által készített – festményei is valami történetmesélős dalfüzért sugallnak, de egyrészt a sok fátyolos énekhang nem elég karakteres a feladathoz (a kivételeket Astbury, Josh, Gavin és persze Liela jelentik – ők elsőrangúak), másrészt pedig a „kérlek, bocsáss meg!” nyitómondattal felvezetett, szerelmi csalódásról tudósító női hangminta intrója és a záró „minden meg van bocsátva” között az egymást követő dalszövegek inkább csak személyes hangulatokat skiccelnek fel (az iraki háború idején kiadott, háborús filmek hangmintáival tűzdelt, jóval sötétebb és paranoiásabb előző lemezre jobban illett volna a War Stories cím), ráadásul az öt perc körüli dalformák is túl hosszúnak hatnak ilyen tömegben (egyes kiadásokon 15. és 16. számként két bónusz felvétel bővíti csaknem befogadóképessége határáig a CD-t: az egyik a manchesteri Alfie együttes egykori frontemberével, Lee Gortonnal készült, aki mintha a korábban stabil közreműködőnek számító Ian Brownt helyettesítené, míg a jóval izgalmasabb másik bónuszdal, a Mistress az androgün Alice Temple újbóli szerepeltetésével az első UNKLE-albumhoz – és az elektronikusabb hangzáshoz köt vissza). Egy kis gyomlálással sokkal erősebb lemezt lehetett volna készíteni, hiszen az első osztályú alapanyag adott volt hozzá, de a War Stories még így is a 2007-es év jelentős albumai közé számít, és az UNKLE produkciója remélhetőleg a sztárvendégek nélkül sem okoz csalódást élőben, augusztus 8-án éjjel a Szigeten.