A zenekar 2002-es debütáló lemeze óta eltelt öt évben semmi sem utalt arra, hogy a Weezer bűvöletében indult, részben a korai emo hullám inspirálta, de a közepesen tehetséges tucatzenekarok klubjából való kilépésre képtelennek tűnő Biffy Clyro éppen a negyedik lemezével tör majd be a köztudatba. Neil és a ritmuszekciót alkotó Johnston ikrek, a bassiszta James és a dobos Ben azonban szakítottak a korábbi albumok hangzásvilágával, az új lemez kedvéért átköltöztek Kanadába, ahol Garth Richardson producerrel (Rage Against The Machine, Skunk Anansie, stb.) rakták össze a lemezt, a keverésben pedig Andy Wallace (Nirvana, Rage Against The Machine, System Of A Down, Slipknot, Foo Fighters stb.) hangmérnök profizmusát vették igénybe. 
 
A Puzzle találó cím, a lemezt hasonlíthatjuk egy olyan kirakós játékhoz, ahol az apró darabkák a jól összeválogatott zenei hatások, melyeket ügyesen illesztettek egymás mellé, és ebből rajzolódott ki a Biffy Clyro aktuális arca. A hatásvadászat sikeresnek tekinthető, Neilék pontosan kisakkozták, mi kell egy jó lemezhez: először is egy pörgős, ötletes nyitószám (Living Is A Problem, Because Everything Dies), csipetnyi grunge-beütés (Saturday Superhouse), vonósokkal megspékelt nagyívű melódiák (9/15ths), szívhez szóló lassú (Folding Stars), pattogó ritmusú vidám popdal (Who’s Gotta Match), meg izmos riffekre épített rockolás (Semi Mental). A zenekar mindenbe belekóstol, a skála a stadion-rocktól az őszinte, lírai melankóliáig terjed, s bár néha kilóg a lóláb, és gyengül kissé a produkció, az összkép mégis olyannyira pozitív, hogy a korong megjelenése óta Britannia-szerte állva tapsolnak a Biffy Clyro név hallatán.