A független Matador kiadóval lejárt szerződésük után egy nagy céghez, a Capitolhoz szerződtek (a kontinentális európai terjesztés így az EMI alatt maradt), nagy költségvetéssel vonultak stúdióba egy nagynevű hangmérnök-producerrel, Richey Costey-val (Muse: Absolution, Black Holes And Revelations, Franz Ferdinand: You Could Have It So Much Better), és eleve nagyobb hangtérben is gondolkoztak (az alapfelállásban kidolgozott dalok utólagos díszítése helyett ezúttal kezdettől fogva a billentyűs kiegészítéseknek és egyéb hangszerelési megoldásoknak helyet adva komponáltak), de – olyan kis finomságok mellett, mint például a Pioneer To The Falls című epikus nyitódalban szereplő oboa – a lényeg változatlan maradt. A hűvös eleganciájú New York-i kvartett az Our Love To Admire albumon (mely az Anticshoz hasonlóan egy fel nem használt dal szövegéből kapta címét) ugyanúgy a Joy Divison, a Cure, a Smiths, a U2 és az R.E.M. hangulati és eszköztárából dolgozva alkot masszív és szuggesztív, egyéni és izgalmas keveréket, páratlan arányérzékkel – és valami titkos kis plusszal, ami igazán a dalok együttes jelenlétében működik (bár talán jobban járnánk, ha a záró The Lighthouse helyett már a Wrecking Ball-lal véget érne a lemez). Az viszont észrevehető újdonság, hogy Paul Banks frontember enigmatikus szövegeiben egyre több a konkrétum: a Rest My Chemistryben egy fiatal lánykára rámozduló drogos rocksztárként énekel, a No I In Threesome-ban egyszerre két nővel szeretné, a kislemezslágernek választott The Heinrich Maneuverben beszól egy nyugati parti karriert választó barátnőnek, a Mammoth-ban pedig mérgében még káromkodik is, ejnye-ejnye!