Az új lemezt nehezen tudnám tiszta szívből ünnepelni – bár nagyon szeretném, többek között azért is, mert e cikket éppen Macca 65. születésnapján, 2007. június 18-án írom írom. A korong első meghallgatása után azonban olyan komoly elégedetlenség vett rajtam erőt, amit McCartney-produkció kapcsán talán még sosem éreztem. Lehet, hogy a Chaos And Creation… miatt van az egész, ami oly remek, könnyed, ötletgazdag és szellemes volt, hogy ahhoz viszonyítva a mostani album kissé monotonnak, ötlettelennek, néha – megindító helyett – bosszantóan siránkozó hangütésűnek tűnik (persze tudjuk, nehéz idők járnak a magánéletben Sir Paulra). 
 
A nyitó darab, a Dance Tonight című kislemezdal nagyon egyszerű (szövegében talán túlzottan is egyszerű) ritmus- és dallamvilága nem áll messze a McCartney-féle egyszerűen nagyszerű szerzeményektől, ezúttal azonban abban, hogy a dolog báját felismerjem, a valódi segítséget mégiscsak a Michel Gondry rendezte videoklip jelentette. Elégedetlenségem a második dal hallatán csak tovább nőtt: az Ever Present Past inkább öngyógyító kántálásnak hangzik, mint zeneszámnak, a csattogó-pattogó, szinte dallam nélküli ritmus pedig sajnos a következő számban, a See Your Sunshine-ban is folytatódik (némi subi-dubi hangzással nyakon öntve, ami csak ront a helyzeten). Az Only Mama Knows egy pillanatnyi reménnyel kezdődik, hátha a vonósok mögött rejtőzik valami, de kiderül, hogy csak kevéssé érdekfeszítő rockos hangzás van szimfonikus papírrétegek közé csomagolva. A Mr Bellamynál újra ébred a remény, hogy talán lesz mégis valami ötlet és játékosság ezen az albumon is, de a Gratitude fájdalma újra visszataszít a reménytelen várakozásba. Aztán szerencsére gyorsan javul a helyzet: a Vintage Clothes és az azt követő That Was Me jelentik az album tetőpontját, ahol a zenehallgató lábai végre önkéntelenül táncra perdülnek, jelezvén, hogy beindult a McCartney-varázslat. Kár, hogy ez után a levezetést adó három szám már nem nagyon küzdi be magát az emlékezetbe, bár az utolsóelőtti The End Of The End-ben végre alig észrevehetően felvillan a búgó hangú McCartney is, akit ezen a lemezen szinte teljesen hiányolnunk kellett. A záró Nod Your Head még megidézi a Beatles-időkből a Come Together és a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band hangzását, de nagyon mély nyomot így sem hagy. 
 
E lemez dalain még a Chaos And Creation… befejezése előtt kezdett dolgozni McCartney, de úgy tűnik, minden, ami remek volt, rákerült arra a 2005-ös lemezre, a maradékból pedig lett most egy korong, amire nem biztos, hogy sokáig fogunk emlékezni. Pedig a címe tényleg varázslatos, a Memory Almost Full-lal ugyanis Sir Paul egy anagrammát küld: „for my soulmate LLM” (az LLM rövidítés első feleségére, az 1998-ban elhunyt Linda Louise McCartney-ra utal).