Ahogy Tori Amos a negyvenedik születésnapjához közeledett, úgy szállta meg a vágy, hogy egyre bonyolultabb konceptlemezeket gyártson. A 2002-es Scarlet's Walk nem sokkal 2001. szeptember 11. után íródott a művésznő amerikai turnéján, és sikeresen dokumentálta azt a zavarodottságot és kétségbeesést országa különböző pontjain, amit a terrortámadás váltott ki. A 2005-ös The Beekeeper fantáziavilága és megkérdőjelezhető zenei döntései viszont már egy megfáradt művész utolsó kísérletező kapálózásának tűntek. Logikus lépés lett volna a karriernyitó Little Earthquakes (1992) vagy az azután következő Under The Pink (1993) letisztult, törékeny, de mégis dühös esztétikáját követni, de Amos kisasszony harciasan trappol felfelé az operák és progresszív rock albumok által kitaposott lépcsőfokokon: az American Doll Posse-t már öt különböző női karakter adja elő, öt különböző személyiséggel és mondanivalóval. 
 
Az öt figura – Tori, Clyde, Isabel, Pip és Santa (Sally nevű nincs köztük) – használata azonban inkább terápia Amosnak, aki már amúgy is kacérkodott az artisztikus skizofréniával mind a Scarlet's Walk albumon (ahol egy másik nőként vitte a több másik nő történetét érintő narrációt), mind az előtte kiadott Strange Little Girls feldolgozáslemezen (ahol a CD borítófüzete egy tucatnyi, mindegyik dalhoz másképpen fazonírozott és sminkelt Torit mutatott). Az American Doll Posse személyiségeit bizonyos apróságokon kívül (mint a politikus düh vagy az érzékeny lélek) nem sok különbözteti meg egymástól, hiába teremtett a zongorista-énekesnő külön mitológiát, háttértörténetet és blogot mindegyiknek – az összes dal úgy szól, mintha Tori Amos írta volna, és ő is énekelné mind a 78 percet. 
 
És ez utóbbi részlet az album legnagyobb problémája: Amos úgy érezte, egy ilyen grandiózus tervhez egy CD teljes kapacitását ki kell töltenie. Az American Doll Posse 23 száma egy ilyen alapötlethez csábító mennyiségnek tűnhet, de hallgatni már sok, főleg ha valahogy a konceptet is szeretnénk – amúgy teljesen feleslegesen – kisakkozni. A korongon meglepően jó dalokra lehet bukkanni, a Fleetwood Mac-es Big Wheel, a fenyegetően szexis Body And Soul vagy a záró Dragon mind az utóbbi évtized legjobb Amos-szerzeményei között vannak, csak legyen türelmünk kihámozni őket a rengeteg hasonhangzású, többnyire idejétmúltra hangszerelt ballada és másfélperces töltelékek közül. Tori Amos írói vénája túlságosan is meglódult az utóbbi pár évben – ha képes lenne ambícióit kordában tartani, és kevésbé elszállt tervezésű lemezekkel előállni, kevesebb ráncolt homlok és több tárt kar fogadná őt minden alkalommal.