A Los Angeles-i illetőségű Maroon 5 az utóbbi évek egyik legsikeresebb együttese. A szexi soul-funkkal beoltott rockzenekar a tízmillió példány fölött fogyó Songs About Jane (és az annak dalaira épülő koncertanyagok: a 1.22.03. Acoustic EP és a Live – Friday The 13th című CD+DVD kiadvány) után 2007-re végre elkészült a folytatással. A május második felében megjelenő It Won't Be Soon Before Long album kapcsán az est.hu-nak a zongorista-gitáros-vokalista Jesse Carmichael nyilatkozott, akinek nevéhez Adam Levine frontember fő társszerzőjeként olyan slágerek fűződnek, mint a This Love, a Sunday Morning, a Harder To Breathe vagy az amerikai listákat vezető legújabb kislemezdal, a Makes Me Wonder.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
- Adam Levine és te már 13 éves korotok óta ismeritek egymást. Mikor kezdtetek együtt zenélni és dalokat írni?
- Szinte rögtön a megismerkedésünk után, amikor 13 évesek voltunk. Engem tulajdonképpen Adam tanított meg gitározni. Merthogy előtte csak zongorázni tanultam, még kiskölyök koromban. A matekórák alatt is tanítgatott, a tanár nem is bánta, hogy ott ülünk leghátul és néha elektromos gitáron pengetünk! Mázlisták voltunk, hogy ilyen laza tanárunk volt. A gimnázium alatt minden tanárunk maximálisan támogatott minket, mert látták rajtunk, hogy nagyon komolyan vesszük a zenélést.
- Már akkor tudtátok, hogy popsztárok lesztek?
- Hát nagyon reméltük. Vicces, hogy erről álmodoztunk már 14 évesen, és most tényleg itt vagyunk. Persze közben volt egy nagy pofára esésünk, ugyanis még a gimnázium végén megjelent egy lemezünk a Warner kiadónál (Mickey Madden nevű basszusgitáros évfolyamtársukkal és a náluk két évvel idősebb Ryan Dusick dobossal alkotott kvartettjük, a Kara's Flowers 1997-ben a Green Day hangmérnök-producereivel vette fel The Fourth World című albumát – a szerk.), és az csúnyán megbukott.
- Pedig jó kis lemez volt, amolyan kölyök-Weezer... De a Maroon 5 DVD-jének extrái között található felvétel tanúsága szerint Kara's Flowers az első koncertjét még grunge zenekarként adta 1995-ben! Hogyan lett belőletek 1997-re feszes power pop zenekar némi retrós beat beütéssel?
- Azt hiszem, a Beatles volt a legnagyobb hatás, ami ért minket az első koncert és az első album között, a Beatles popérzékenysége... Sok régi zenére akkor kattantunk rá: a Who, a Beatles, a Stones, a Police – ezek mutattak irányt nekünk, hogy jobb zenészek legyünk. Aztán onnan haladtunk tovább: következett Stevie Wonder, a hiphop, az R&B, a dzsessz, a klasszikus zene, minden. Igazából nincs is zene, ami ne lenne hatással ránk.
- Mit gondolsz, ha a Kara's Flowers befut annak idején, akkor megmaradtok volna a feszes gitárpopnál? Vagy akkor is azzá a zenekarrá váltok, ami Maroon 5-ként lettetek?
- Semmi sem változott volna. Attól a stílustól már akkor elmozdulóban voltunk, amikor a lemez kijött. Tudod, azokban az években annyi különféle fázison mentünk keresztül: voltunk dzsemmelgetős zenekar a Grateful Dead mintájára, aztán volt olyan fázisunk, amikor Black Crowes meg Led Zeppelin akartunk lenni, aztán Oasis, Green Day... Tinédzserek voltunk, mindent ki kellett próbálnunk és ki kellett adnunk magunkból, mire rájöttünk, milyen zenét érzünk a legtermészetesebbnek játszani. Ha imitálsz valakit, azt csak egy rövid ideig tudod csinálni anélkül, hogy unalmassá ne válna. De ha azt játszod, ami igazán te vagy, akkor az érdekes marad.
- Hogyan lett a Kara's Flowers kvartettből Maroon 5? Mikor döntöttétek el, hogy öttagúra bővítitek a zenekart?
- Amikor egyre több Stevie Wondert és Herbie Hancockot kezdtünk hallgatni, meg egyéb funk és R&B előadókat, rájöttünk, hogy billentyűk kellenek a zenekarba. Átváltottam hát zongorára, és abbahagytam a gitározást, szóval kellett egy másik gitáros. Ekkor csatlakozott James Valentine.
- A Maroon 5 bemutatkozó albumáról, a Songs About Jane-ről Adam a jeles High Times magazinban azt nyilatkozta, hogy a lemez mindegyik dala marihuána hatása alatt íródott. Te, mint az album másik fő szerzője, meg tudod ezt erősíteni? Tényleg így volt?
- Már nem emlékszem. (nevet)
- „Túlságosan be voltál tépve ahhoz, hogy észrevedd”, mi? (utalás This Love című slágerük „I was too high, I didn't recognize” kezdősorára)
- Igen, pontosan. (nevet)
- A Songs About Jane 2002 nyarán jelent meg, de csak 2004 elején sikerült vele a nagy áttörés – amiért aztán 2005 elején kaptátok meg a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat! Mivel magyarázod, hogy ilyen hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy befusson egy ennyire slágeres lemez?
- Azt hiszem, nem sok ilyen hangzású zene volt a világon abban az időben, amikor a lemez kijött. Meg kellett győznünk az embereket, koncertről koncertre, és nem adtuk fel a reményt, hogy a rádióállomások egyszer majd elkezdenek játszani minket. Nagyon lassan nyertünk teret az Egyesült Államokban. Az egyik rádió elkezdte játszani egy számunkat egy héten át, aztán egy csomóan betelefonáltak, hogy tetszik nekik, mire a szomszédos rádió is elkezdte játszani – így terjedt. Kellett néhány ember, aki nagyon hitt benne, mielőtt elkezdett volna beindulni a dolog. Megállás nélkül turnéztunk, és egyre többen jöttek a koncertekre, mert az emberek a következő alkalommal már elhozták a barátaikat is. Igazán organikus, szép folyamatos fejlődés volt, figyeltük, ahogy kibomlik, figyeltük, ahogy növekszik a dolog, és így nem volt hirtelen és letaglózó a hatás számunkra sem. Ahogy említettem, a Kara's Flowersszel megtapasztaltuk, milyen a bukás, úgyhogy ezúttal már semmit nem vettünk természetesnek, nem bíztuk el magunkat. És így tényleg buli volt az egész.
- Nem érzed úgy, hogy túl sok volt bő három éven át megállás nélkül turnézni ugyanazzal az egy albumnyi anyaggal? Vagy ez szükséges volt, hogy mindent kihozzatok belőle, amit lehet?
- Szükséges volt, mert azt akartuk, hogy a zenénk mindenhova eljusson. És közben nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ennyi helyre eljuthatunk. Mindig hozzá kellett tennünk egy újabb és újabb szakaszt a turnénkhoz, hol Ausztráliában, hol Japánban... Nem akartunk kihagyni egy helyet sem. Valószínűleg addig toltuk ki, ameddig csak lehetett. Mert annak a lehetősége, hogy izgalmas maradjon számunkra ugyanazokat a dalokat játszani, egy idő után vészesen csökkent. Szóval amikor végre be tudtunk iktatni egy nagy pihenőt 2005 közepén, az már nagyon kellett.
- A közönségetek tekintélyes része a kommersz popzene táborából érkezett, a 2004-es bécsi koncerteteken is egy hadseregnyi Justin Timberlake-rajongó kinézetű kislány ugrált, miközben színpadon egy szerelemről és szexről teljesen felnőtt megközelítéssel énekelő, igazi, hangos rockzenekar játszott. Hogy a befutásotok idején egyszerre hárman is elkezdtetek komoly – amolyan tipikusan hetvenes évekbeli – arcszőrzetet növeszteni, az is afféle állásfoglalás volt, amivel hangsúlyozni akartátok, hogy felnőtt férfiak vagytok egy rockzenekarban, és nem egy bojgrupp?
- Igen, ez jó meglátás, tényleg volt valami ilyesmi is benne. A popzene világa annyira sekélyes tud lenni, miközben annyi kemény dolog zajlik a világban. Nem szeretem a sekélyes dolgokat, nem szeretem, amikor azt próbálják elhitetni, hogy a világ nincs tele szenvedéssel. Nem szeretem, ha az embereket csak a status quo szintjén szórakoztatják. Például ezért is növesztettem szakállat. Reméltük, hogy mindenki megérti a zenekarunkat, amikor eljön minket megnézni élőben, és látja, hogy igazi, spontán zenélésről van szó, nem előregyártott, lélektelen popzenéről.
- A zenekar eredeti dobosa, Ryan Dusick egy karsérülés miatt nem tudta végigcsinálni a turnét, 2004-ben pótdobost kellett felvennetek a helyére, de később több állomáson is feltűnt: ott vokálozott a színpad mellett, és néha előre is jött egy-egy számra. A bécsi koncerten is ott volt, és a ráadásban kijött a színpadra, hogy elénekelje el az AC/DC-től a Highway To Hellt, ami közben gitározott is. Akkoriban folyton arról volt szó, hogy a felgyógyulása után rögtön visszatér a dobok mögé, de ez a turné végéig nem történt meg, 2006-ban pedig hivatalosan is bejelentettétek, hogy Matt Flynn kerül a helyére. El tudnád mondani, hogy pontosan milyen sérülése volt, és hogyan esett ki a zenekarból?
- Ryan vállában sérült meg egy ideg, még a középiskolában történt, mikor dobójátékos volt a baseball csapatban. Nem is tudott megtanulni rendes testtartásban dobolni. A turnén két és fél éven át koncertről koncertre egyre rosszabbodott az állapota, ahogy erősen kellett ütnie a dobot, egyre jobban tönkretette a vállát, és az egy bizonyos pont után felmondta a szolgálatot. Márpedig ha az egyik testrész felmondja a szolgálatot, az egész test felmondja a szolgálatot. Nagyon leromlott Ryan állapota turnén, és mindannyiunknak nehéz volt ezzel megbirkózni, érzelmileg is. És amikor a következő két évben Matt dobolt helyette, vele kifejlődött egy speciális összhang a zenekarban, úgyhogy Ryan már nem tudott visszailleszkedni. Addigra már írtunk is dalokat Matt-tel együtt, szóval nagyon bonyolult dolog volt ez. Ráadásul tudni kell, hogy Ryan nem szerette a turnézó életformát. Remélem, boldoggá teszi, hogy egy fix helyen élhet és csinálhatja a saját zenéjét, producerkedhet. Ez lesz a karrierje mostantól: inkább a színfalak mögött fog dolgozni.
- Barátok maradtatok? Nem vesztettek össze?
- Nem, ellenségeskedésről szó sincs, de az biztos, hogy kényelmetlenül alakult a dolog. Azt hiszem, olyan ez, mint egy válás egy hosszú házasság után.
- Ryan ott volt 2005 májusában a turnézáró Santa Barbara-i fellépésen, ahol a Live – Friday The 13th című koncertlemez és DVD anyagát rögzítettétek, és ha jól tudom, a Seven Nation Army című White Stripes-feldolgozást énekelte.
- Hú, már nem nagyon emlékszem. Igen, valószínűleg a White Stripes-dalt, de lehet, hogy a Highway To Hellt.
- Csak azért kérdezem, mert ez az általa énekelt szám nem került fel a koncertfelvételre...
- Érdekes kérdés, próbálok emlékezni. Talán úgy érzetük, amatőr hangulata volt, és nem akartunk egy feldolgozást a DVD-re.
- De a Hello című Oasis-feldolgozást, amit azon a koncerten Adam énekelt a ráadásban, mégis feltettétek.
- (meghökkenten) Az rajta van a CD-n?!
- Igen, a CD-n is és a DVD-n is. Ryan ott volt azon a fellépésen, végig vokálozott a színpad szélén, egy-egy pillanatra látszik is a koncertfilmen, de az a dal, amihez kijött a színpadra énekelni, nem került fel a kiadványra.
- És az Oasis-dal meg rajta van? Fura...
- Azon a koncerten már bemutattatok egy új szerzeményt is Wasted Years címmel, de az végül nem került át az új stúdióalbumotokra. Hány új számot írtatok, hány közül választottátok azt a 12 dalt, amiből az It Won't Be Soon Before Long anyaga összeállt?
- 20 vagy talán 21 dalt vettünk fel, szóval lesznek bőven, amelyek B-oldalas dalokként, vagy internetről letölthető formában jelennek majd meg. Sőt lehet, hogy néhányat félrerakunk a következő albumra, mert vannak köztük, amik nagyon jók, csak nem illettek erre a mostani lemezre.
- A turné közben mennyire tudtatok új dalokat írni?
- Tudtunk, de sokkal könnyebb úgy, ha otthon vagyunk, a stúdióban, mert akkor arra tudunk koncentrálni, nem kell váltogatnunk az agyunkat a turné és a dalszerzés között.
- Az új album kapcsán azt lehetett előre hallani, hogy ezúttal inkább a nyolcvanas évek, főleg Prince és a Talking Heads hatása érvényesül. Mennyiben valósult ez meg?
- Lényegében ugyanazok a hatásaink, amik korábban, továbbra is mind bennünk vannak, a Soundgarden például ugyanúgy hat ránk, mint Timbaland és a Neptunes. Igen, sok Talking Headst is hallgattunk, főleg mióta ráakadtunk a koncert-DVD-jükre, a Stop Making Sense-re. Meg ott az a Prince-film, a Sign 'O' The Times koncertfilmje. Ilyeneket néztünk turnézás közben. Tudod, vannak fázisai annak, amikor az ember feltérképez egy-egy zenekart, beszerzi a különféle lemezeit és elmélyül bennük. Ezt történt nálunk Prince és a Talking Heads dolgaival a turnénk vége felé, szóval az mindképp hatással volt ránk, amikor nekifogtunk az új daloknak. De nincs semmi, ami ne lenne ránk hatással. Még azok a zenekarok is, amiket nem szeretünk – legalább annyiban, hogy felismerjük, hogyan nem akarunk hangzani (nevet).
- Mennyiben változott a dalszerzés menete az előző lemez óta?
- Ugyanaz maradt. Adam énekdallamokat ír azokra az akkordmenetekre, amiket hozok, vagy amiket James hoz. Vagy Adam áll elő egy számmal, amit aztán a zenekar meghangszerel. Maga a dalszerzés elég könnyen megy. Az a kemény dió, amikor próbáljuk úgy kialakítani az adott szám hangzását, hogy az mindenkinek tetsszen a zenekarban. Ez a kiszámíthatatlan folyamat a stúdióban, mert mindegyikünknek más a hangzáseszménye, mások a kedvenc zenekarai, és mindegyikünk egy kicsit eltérő irányba próbálja húzni a dalokat.
- Kik a te kedvenceid és kik Adam kedvencei?
- Az én kedvenceim a Beatles, Bob Dylan és a különféle zenekarok, amelyekkel a pályája során játszott. Vagy ott van a Radiohead, Björk, Stevie Wonder, Herbie Hancock, a Parliament és a Funkadelic... Adam kedvencei Prince, a Beatles, a U2, és az utóbbi időben nagyon nagy hatással van rá, amit a Neptunes és Timbaland produkál a hiphop és R&B világában.
- Szóval az It Won't Be Soon Before Long modernebb hangzású, mint az előző album volt?
- Feltétlenül. Nemrég újból meghallgattam a Songs About Jane-t, és elcsodálkoztam, hogy mennyire organikus a hangzása. Az új lemez sokkal modernebb, mai, kortárs hangzású anyag.
- Rockosabb és hangosabb is?
- Bizonyos dalait tekintve igen. Hozzászoktunk, hogy hatalmas helyeken játsszunk, és ráébredtünk, hogy olyan számokban is kell gondolkoznunk, amelyek jól működnek nagy közönségnél. Himnuszszerű slágerdalok, egyszerűbb, lüktető, sodró ritmussal.
- Az első Maroon 5-lemez tematikáját tekintve elég egységes volt, amint azt a Songs About Jane cím is jelezte. Ez a mostani is ennyire összefogott koncepciójú, vagy ezúttal inkább szerteágazóbb, változatosabb?
- Szerteágazóbb, mert Adam ezúttal nemcsak a saját tapasztalatairól írt, hanem mások kapcsolataiból is merített, például a zenekar többi tagjának kapcsolataiból is. Sőt nagyobb látószöget választott és a világ állapotára is reflektált, merthogy sokat nőttünk, jóval érettebbek lettünk azóta, hogy az első album kijött. Az aktuális kislemezdalunk, a Makes Me Wonder például egy párkapcsolati kontextusba van helyezve, de igazából a refrénben arról a zűrzavarról beszél, ami a mai világban uralkodik.
- A Makes Me Wonder szövegébe megint jól beleírtatok egy fuck szócskát. A lemezcégetek nem tette szóvá, hogy „Jaj, fiúk, most megint miért csináljátok ezt?” Biztos aggódnak, hogy vásárlókat és árusítóhelyeket vesztenek, ha Parental Advisory matricát kell tenniük egy ennyire mainstream sikerre szánt albumra.
- Nem tűnik úgy, hogy zavarná őket. Végül is a fuck az csak egy szó. Oké, a videoklipben ki lett szünetelve, de a lemezen nem lesz vele gond, hogy ott van.
- Azért biztos zavarja őket. Emlékezz, hogy a koncertlemezen és a DVD-n ki volt szünetelve a Harder To Breathe-ből a fucking, hogy ne kelljen matricázniuk.
- Most mindenesetre úgy tudom, hogy az új albumra nem kell matricát tennünk. Megúsztuk. Nem tudom, hogyan sikerült kibulizni, de nem kell.
- Biztos jó ügyvédeitek vannak a cégnél.
- Ja, az tuti. (nevet)
- Eddig minden stúdióalbumotok között öt év telt el. Mit gondolsz, újabb öt évet kell majd várni a következőre is? Vagy ezúttal más stratégiát követtek?
- Nem tudom, nehéz megmondani előre, mi fog történni. Nem tudjuk, mennyire lesz népszerű ez a lemez. Még az is lehet, hogy ezzel majd tíz évet kell turnéznunk. (nevet)
- Szinte rögtön a megismerkedésünk után, amikor 13 évesek voltunk. Engem tulajdonképpen Adam tanított meg gitározni. Merthogy előtte csak zongorázni tanultam, még kiskölyök koromban. A matekórák alatt is tanítgatott, a tanár nem is bánta, hogy ott ülünk leghátul és néha elektromos gitáron pengetünk! Mázlisták voltunk, hogy ilyen laza tanárunk volt. A gimnázium alatt minden tanárunk maximálisan támogatott minket, mert látták rajtunk, hogy nagyon komolyan vesszük a zenélést.
- Már akkor tudtátok, hogy popsztárok lesztek?
- Hát nagyon reméltük. Vicces, hogy erről álmodoztunk már 14 évesen, és most tényleg itt vagyunk. Persze közben volt egy nagy pofára esésünk, ugyanis még a gimnázium végén megjelent egy lemezünk a Warner kiadónál (Mickey Madden nevű basszusgitáros évfolyamtársukkal és a náluk két évvel idősebb Ryan Dusick dobossal alkotott kvartettjük, a Kara's Flowers 1997-ben a Green Day hangmérnök-producereivel vette fel The Fourth World című albumát – a szerk.), és az csúnyán megbukott.
- Pedig jó kis lemez volt, amolyan kölyök-Weezer... De a Maroon 5 DVD-jének extrái között található felvétel tanúsága szerint Kara's Flowers az első koncertjét még grunge zenekarként adta 1995-ben! Hogyan lett belőletek 1997-re feszes power pop zenekar némi retrós beat beütéssel?
- Azt hiszem, a Beatles volt a legnagyobb hatás, ami ért minket az első koncert és az első album között, a Beatles popérzékenysége... Sok régi zenére akkor kattantunk rá: a Who, a Beatles, a Stones, a Police – ezek mutattak irányt nekünk, hogy jobb zenészek legyünk. Aztán onnan haladtunk tovább: következett Stevie Wonder, a hiphop, az R&B, a dzsessz, a klasszikus zene, minden. Igazából nincs is zene, ami ne lenne hatással ránk.
- Mit gondolsz, ha a Kara's Flowers befut annak idején, akkor megmaradtok volna a feszes gitárpopnál? Vagy akkor is azzá a zenekarrá váltok, ami Maroon 5-ként lettetek?
- Semmi sem változott volna. Attól a stílustól már akkor elmozdulóban voltunk, amikor a lemez kijött. Tudod, azokban az években annyi különféle fázison mentünk keresztül: voltunk dzsemmelgetős zenekar a Grateful Dead mintájára, aztán volt olyan fázisunk, amikor Black Crowes meg Led Zeppelin akartunk lenni, aztán Oasis, Green Day... Tinédzserek voltunk, mindent ki kellett próbálnunk és ki kellett adnunk magunkból, mire rájöttünk, milyen zenét érzünk a legtermészetesebbnek játszani. Ha imitálsz valakit, azt csak egy rövid ideig tudod csinálni anélkül, hogy unalmassá ne válna. De ha azt játszod, ami igazán te vagy, akkor az érdekes marad.
- Hogyan lett a Kara's Flowers kvartettből Maroon 5? Mikor döntöttétek el, hogy öttagúra bővítitek a zenekart?
- Amikor egyre több Stevie Wondert és Herbie Hancockot kezdtünk hallgatni, meg egyéb funk és R&B előadókat, rájöttünk, hogy billentyűk kellenek a zenekarba. Átváltottam hát zongorára, és abbahagytam a gitározást, szóval kellett egy másik gitáros. Ekkor csatlakozott James Valentine.
- A Maroon 5 bemutatkozó albumáról, a Songs About Jane-ről Adam a jeles High Times magazinban azt nyilatkozta, hogy a lemez mindegyik dala marihuána hatása alatt íródott. Te, mint az album másik fő szerzője, meg tudod ezt erősíteni? Tényleg így volt?
- Már nem emlékszem. (nevet)
- „Túlságosan be voltál tépve ahhoz, hogy észrevedd”, mi? (utalás This Love című slágerük „I was too high, I didn't recognize” kezdősorára)
- Igen, pontosan. (nevet)
- A Songs About Jane 2002 nyarán jelent meg, de csak 2004 elején sikerült vele a nagy áttörés – amiért aztán 2005 elején kaptátok meg a legjobb új előadónak járó Grammy-díjat! Mivel magyarázod, hogy ilyen hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy befusson egy ennyire slágeres lemez?
- Azt hiszem, nem sok ilyen hangzású zene volt a világon abban az időben, amikor a lemez kijött. Meg kellett győznünk az embereket, koncertről koncertre, és nem adtuk fel a reményt, hogy a rádióállomások egyszer majd elkezdenek játszani minket. Nagyon lassan nyertünk teret az Egyesült Államokban. Az egyik rádió elkezdte játszani egy számunkat egy héten át, aztán egy csomóan betelefonáltak, hogy tetszik nekik, mire a szomszédos rádió is elkezdte játszani – így terjedt. Kellett néhány ember, aki nagyon hitt benne, mielőtt elkezdett volna beindulni a dolog. Megállás nélkül turnéztunk, és egyre többen jöttek a koncertekre, mert az emberek a következő alkalommal már elhozták a barátaikat is. Igazán organikus, szép folyamatos fejlődés volt, figyeltük, ahogy kibomlik, figyeltük, ahogy növekszik a dolog, és így nem volt hirtelen és letaglózó a hatás számunkra sem. Ahogy említettem, a Kara's Flowersszel megtapasztaltuk, milyen a bukás, úgyhogy ezúttal már semmit nem vettünk természetesnek, nem bíztuk el magunkat. És így tényleg buli volt az egész.
- Nem érzed úgy, hogy túl sok volt bő három éven át megállás nélkül turnézni ugyanazzal az egy albumnyi anyaggal? Vagy ez szükséges volt, hogy mindent kihozzatok belőle, amit lehet?
- Szükséges volt, mert azt akartuk, hogy a zenénk mindenhova eljusson. És közben nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy ennyi helyre eljuthatunk. Mindig hozzá kellett tennünk egy újabb és újabb szakaszt a turnénkhoz, hol Ausztráliában, hol Japánban... Nem akartunk kihagyni egy helyet sem. Valószínűleg addig toltuk ki, ameddig csak lehetett. Mert annak a lehetősége, hogy izgalmas maradjon számunkra ugyanazokat a dalokat játszani, egy idő után vészesen csökkent. Szóval amikor végre be tudtunk iktatni egy nagy pihenőt 2005 közepén, az már nagyon kellett.
- A közönségetek tekintélyes része a kommersz popzene táborából érkezett, a 2004-es bécsi koncerteteken is egy hadseregnyi Justin Timberlake-rajongó kinézetű kislány ugrált, miközben színpadon egy szerelemről és szexről teljesen felnőtt megközelítéssel énekelő, igazi, hangos rockzenekar játszott. Hogy a befutásotok idején egyszerre hárman is elkezdtetek komoly – amolyan tipikusan hetvenes évekbeli – arcszőrzetet növeszteni, az is afféle állásfoglalás volt, amivel hangsúlyozni akartátok, hogy felnőtt férfiak vagytok egy rockzenekarban, és nem egy bojgrupp?
- Igen, ez jó meglátás, tényleg volt valami ilyesmi is benne. A popzene világa annyira sekélyes tud lenni, miközben annyi kemény dolog zajlik a világban. Nem szeretem a sekélyes dolgokat, nem szeretem, amikor azt próbálják elhitetni, hogy a világ nincs tele szenvedéssel. Nem szeretem, ha az embereket csak a status quo szintjén szórakoztatják. Például ezért is növesztettem szakállat. Reméltük, hogy mindenki megérti a zenekarunkat, amikor eljön minket megnézni élőben, és látja, hogy igazi, spontán zenélésről van szó, nem előregyártott, lélektelen popzenéről.
- A zenekar eredeti dobosa, Ryan Dusick egy karsérülés miatt nem tudta végigcsinálni a turnét, 2004-ben pótdobost kellett felvennetek a helyére, de később több állomáson is feltűnt: ott vokálozott a színpad mellett, és néha előre is jött egy-egy számra. A bécsi koncerten is ott volt, és a ráadásban kijött a színpadra, hogy elénekelje el az AC/DC-től a Highway To Hellt, ami közben gitározott is. Akkoriban folyton arról volt szó, hogy a felgyógyulása után rögtön visszatér a dobok mögé, de ez a turné végéig nem történt meg, 2006-ban pedig hivatalosan is bejelentettétek, hogy Matt Flynn kerül a helyére. El tudnád mondani, hogy pontosan milyen sérülése volt, és hogyan esett ki a zenekarból?
- Ryan vállában sérült meg egy ideg, még a középiskolában történt, mikor dobójátékos volt a baseball csapatban. Nem is tudott megtanulni rendes testtartásban dobolni. A turnén két és fél éven át koncertről koncertre egyre rosszabbodott az állapota, ahogy erősen kellett ütnie a dobot, egyre jobban tönkretette a vállát, és az egy bizonyos pont után felmondta a szolgálatot. Márpedig ha az egyik testrész felmondja a szolgálatot, az egész test felmondja a szolgálatot. Nagyon leromlott Ryan állapota turnén, és mindannyiunknak nehéz volt ezzel megbirkózni, érzelmileg is. És amikor a következő két évben Matt dobolt helyette, vele kifejlődött egy speciális összhang a zenekarban, úgyhogy Ryan már nem tudott visszailleszkedni. Addigra már írtunk is dalokat Matt-tel együtt, szóval nagyon bonyolult dolog volt ez. Ráadásul tudni kell, hogy Ryan nem szerette a turnézó életformát. Remélem, boldoggá teszi, hogy egy fix helyen élhet és csinálhatja a saját zenéjét, producerkedhet. Ez lesz a karrierje mostantól: inkább a színfalak mögött fog dolgozni.
- Barátok maradtatok? Nem vesztettek össze?
- Nem, ellenségeskedésről szó sincs, de az biztos, hogy kényelmetlenül alakult a dolog. Azt hiszem, olyan ez, mint egy válás egy hosszú házasság után.
- Ryan ott volt 2005 májusában a turnézáró Santa Barbara-i fellépésen, ahol a Live – Friday The 13th című koncertlemez és DVD anyagát rögzítettétek, és ha jól tudom, a Seven Nation Army című White Stripes-feldolgozást énekelte.
- Hú, már nem nagyon emlékszem. Igen, valószínűleg a White Stripes-dalt, de lehet, hogy a Highway To Hellt.
- Csak azért kérdezem, mert ez az általa énekelt szám nem került fel a koncertfelvételre...
- Érdekes kérdés, próbálok emlékezni. Talán úgy érzetük, amatőr hangulata volt, és nem akartunk egy feldolgozást a DVD-re.
- De a Hello című Oasis-feldolgozást, amit azon a koncerten Adam énekelt a ráadásban, mégis feltettétek.
- (meghökkenten) Az rajta van a CD-n?!
- Igen, a CD-n is és a DVD-n is. Ryan ott volt azon a fellépésen, végig vokálozott a színpad szélén, egy-egy pillanatra látszik is a koncertfilmen, de az a dal, amihez kijött a színpadra énekelni, nem került fel a kiadványra.
- És az Oasis-dal meg rajta van? Fura...
- Azon a koncerten már bemutattatok egy új szerzeményt is Wasted Years címmel, de az végül nem került át az új stúdióalbumotokra. Hány új számot írtatok, hány közül választottátok azt a 12 dalt, amiből az It Won't Be Soon Before Long anyaga összeállt?
- 20 vagy talán 21 dalt vettünk fel, szóval lesznek bőven, amelyek B-oldalas dalokként, vagy internetről letölthető formában jelennek majd meg. Sőt lehet, hogy néhányat félrerakunk a következő albumra, mert vannak köztük, amik nagyon jók, csak nem illettek erre a mostani lemezre.
- A turné közben mennyire tudtatok új dalokat írni?
- Tudtunk, de sokkal könnyebb úgy, ha otthon vagyunk, a stúdióban, mert akkor arra tudunk koncentrálni, nem kell váltogatnunk az agyunkat a turné és a dalszerzés között.
- Az új album kapcsán azt lehetett előre hallani, hogy ezúttal inkább a nyolcvanas évek, főleg Prince és a Talking Heads hatása érvényesül. Mennyiben valósult ez meg?
- Lényegében ugyanazok a hatásaink, amik korábban, továbbra is mind bennünk vannak, a Soundgarden például ugyanúgy hat ránk, mint Timbaland és a Neptunes. Igen, sok Talking Headst is hallgattunk, főleg mióta ráakadtunk a koncert-DVD-jükre, a Stop Making Sense-re. Meg ott az a Prince-film, a Sign 'O' The Times koncertfilmje. Ilyeneket néztünk turnézás közben. Tudod, vannak fázisai annak, amikor az ember feltérképez egy-egy zenekart, beszerzi a különféle lemezeit és elmélyül bennük. Ezt történt nálunk Prince és a Talking Heads dolgaival a turnénk vége felé, szóval az mindképp hatással volt ránk, amikor nekifogtunk az új daloknak. De nincs semmi, ami ne lenne ránk hatással. Még azok a zenekarok is, amiket nem szeretünk – legalább annyiban, hogy felismerjük, hogyan nem akarunk hangzani (nevet).
- Mennyiben változott a dalszerzés menete az előző lemez óta?
- Ugyanaz maradt. Adam énekdallamokat ír azokra az akkordmenetekre, amiket hozok, vagy amiket James hoz. Vagy Adam áll elő egy számmal, amit aztán a zenekar meghangszerel. Maga a dalszerzés elég könnyen megy. Az a kemény dió, amikor próbáljuk úgy kialakítani az adott szám hangzását, hogy az mindenkinek tetsszen a zenekarban. Ez a kiszámíthatatlan folyamat a stúdióban, mert mindegyikünknek más a hangzáseszménye, mások a kedvenc zenekarai, és mindegyikünk egy kicsit eltérő irányba próbálja húzni a dalokat.
- Kik a te kedvenceid és kik Adam kedvencei?
- Az én kedvenceim a Beatles, Bob Dylan és a különféle zenekarok, amelyekkel a pályája során játszott. Vagy ott van a Radiohead, Björk, Stevie Wonder, Herbie Hancock, a Parliament és a Funkadelic... Adam kedvencei Prince, a Beatles, a U2, és az utóbbi időben nagyon nagy hatással van rá, amit a Neptunes és Timbaland produkál a hiphop és R&B világában.
- Szóval az It Won't Be Soon Before Long modernebb hangzású, mint az előző album volt?
- Feltétlenül. Nemrég újból meghallgattam a Songs About Jane-t, és elcsodálkoztam, hogy mennyire organikus a hangzása. Az új lemez sokkal modernebb, mai, kortárs hangzású anyag.
- Rockosabb és hangosabb is?
- Bizonyos dalait tekintve igen. Hozzászoktunk, hogy hatalmas helyeken játsszunk, és ráébredtünk, hogy olyan számokban is kell gondolkoznunk, amelyek jól működnek nagy közönségnél. Himnuszszerű slágerdalok, egyszerűbb, lüktető, sodró ritmussal.
- Az első Maroon 5-lemez tematikáját tekintve elég egységes volt, amint azt a Songs About Jane cím is jelezte. Ez a mostani is ennyire összefogott koncepciójú, vagy ezúttal inkább szerteágazóbb, változatosabb?
- Szerteágazóbb, mert Adam ezúttal nemcsak a saját tapasztalatairól írt, hanem mások kapcsolataiból is merített, például a zenekar többi tagjának kapcsolataiból is. Sőt nagyobb látószöget választott és a világ állapotára is reflektált, merthogy sokat nőttünk, jóval érettebbek lettünk azóta, hogy az első album kijött. Az aktuális kislemezdalunk, a Makes Me Wonder például egy párkapcsolati kontextusba van helyezve, de igazából a refrénben arról a zűrzavarról beszél, ami a mai világban uralkodik.
- A Makes Me Wonder szövegébe megint jól beleírtatok egy fuck szócskát. A lemezcégetek nem tette szóvá, hogy „Jaj, fiúk, most megint miért csináljátok ezt?” Biztos aggódnak, hogy vásárlókat és árusítóhelyeket vesztenek, ha Parental Advisory matricát kell tenniük egy ennyire mainstream sikerre szánt albumra.
- Nem tűnik úgy, hogy zavarná őket. Végül is a fuck az csak egy szó. Oké, a videoklipben ki lett szünetelve, de a lemezen nem lesz vele gond, hogy ott van.
- Azért biztos zavarja őket. Emlékezz, hogy a koncertlemezen és a DVD-n ki volt szünetelve a Harder To Breathe-ből a fucking, hogy ne kelljen matricázniuk.
- Most mindenesetre úgy tudom, hogy az új albumra nem kell matricát tennünk. Megúsztuk. Nem tudom, hogyan sikerült kibulizni, de nem kell.
- Biztos jó ügyvédeitek vannak a cégnél.
- Ja, az tuti. (nevet)
- Eddig minden stúdióalbumotok között öt év telt el. Mit gondolsz, újabb öt évet kell majd várni a következőre is? Vagy ezúttal más stratégiát követtek?
- Nem tudom, nehéz megmondani előre, mi fog történni. Nem tudjuk, mennyire lesz népszerű ez a lemez. Még az is lehet, hogy ezzel majd tíz évet kell turnéznunk. (nevet)
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek