Erik Truffaz, a svájci születésű francia trombitás sokat tett a dzsesszért, sokaknak megnyitotta az ajtót a nagy múltú műfajra, mely a kilencvenes évekre kezdett kissé öregessé válni. Az említett évtized első felének egyik divatos stílusa, az – amúgy többnyire funkos, diszkós alapú, dús hangszerelésű, és csak mellékízében dzsesszes – acid jazz tulajdonképpen nála nyert igazi értelmet. Most szakítva eddigi jellemzőivel, ha nem is teljesen új irányt vett (hiszen már korábban is voltak nyugodtabb pillanatai), de döntően lassú szerzeményeket, letisztult hangzást nyújtó stúdiólemezzel jelentkezett.  
 
A zord északi Fehér-tenger partján fekvő orosz Arhangelszk városáról elnevezett albumon Truffaz megszokott hangszeres közreműködői – Patrick Muller billentyűs, Marcello Giuliani bőgős, Marc Erbetta dobos és a már korábbi anyagain is énekbeszélő/reppelő Nya – mellé két vendéghang is érkezett: egy Christophe nevű, különleges hangú, veterán francia énekes és a brit Ed Harcourt (aki már Here Be Monsters című bemutatkozásán is végig egy trombitással dolgozott). Az Arkhangelsk kicsit olyan, mint John Coltrane 1963-as briliáns lemeze, melyet Johnny Hartman énekessel rögzített. Ha nagyon akarunk a gyakori viszonyítási ponttal, Miles Davisszel is párhuzamot vonni, akkor ez most (távolról) olyasmi Truffaz karrierjében, mint a Gil Evans zeneszerző-hangszerelővel felvett Sketches Of Spain vagy Quiet Nights című lemezek voltak a legendás fekete trombiáséban, de persze csak a lecsillapított hangnem miatt, hiszen innen hiányzik a nagyzenekari körítés (ami viszont pluszt jelent, az nagyon is plusz: az énekes dalok könnyedén toborozhatnak új híveket Truffaznak, és az is garantált, hogy sok helyről fogjuk viszonthallani ezeket az atmoszférikus számokat). A borító gyönyörű fotóival is erősített hangulati koncepció és a vokális közreműködések miatt pedig még Yann Tiersen Les Retrouvailles című 2005-ös alkotása is eszünkbe juthat. 
 
Már a Miss Kaba című instrumentális nyitószám lenyűgöző, a Nya közreműködésével készített Trippin’ The Lovelight Fantastic elegánsan ringatózik, Christophe dala (L’un dans l’autre) nem evilági, és az instrumentális tételek is kellően izgalmasak, még a műfaj iránt nem túlságosan rajongók számára is. A leginkább meglepő azonban az, hogy Harcourt hangja és dalszövegei mennyire passzolnak ehhez a világhoz. A borítón feltüntetett három lenyűgöző dalon (Red Cloud, Snake Charmer Man, Nobody Puts Baby In The Corner) kívül még őt hallhatjuk a teljesen általa írt Anonymus című szerzeményben és a záró Serge Gainsbourg-feldolgozásban, a Manonban is.