A Light Grenades nyitánya és második száma évtizedes sablonokkal riogat, hamarosan azonban frissül némileg a megszólalás a két kislemezdallal: a lehető leghagyományosabb tempóváltogató amerikai rockszámként alakuló Dig a vége felé tartalmaz egy visszafelé lejátszott gitárszólót, amitől kissé érdekesebb lesz, az Anna Molly pedig egy tempósabb szerzemény, erős Red Hot Chili Peppers-áthallásokkal, de ez az Incubusnál az alapcsomag része. Az első ballada a közhelyes Love Hurtsszel érkezik el, a funkos zúzás pedig a címadó felvétellel. A lemez első fele alapján világos, hogy kifogyott a munícióból a társaság, az eddigi ötletességet önismétlés váltotta. Az ezúttal is Brendan O’Brien producerrel rögzített korongról szinte nyomtalanul eltűntek az angol hatások, ami pedig megmaradt, az egy hagyományos amerikai rocklemez, melyen mindössze pillanatokra csillan meg a formáció műfajon belüli innovatív vonása. A kéttételes Earth To Bella gitárcsikorgató nyitánya az első igazán izgalmas dal, aztán néhány színvonalasabb felvétel (Oil And Water, Diamonds And Coal, Rogues) után – ahogy egyre közelítünk a bő háromnegyed órás anyag vége felé – végre kiderül, hogy miért lehetett korábban a nu metal mezőny egyik legjobbjának nevezni a kvintettet. A megnyerő lüktetésű, ügyes struktúrájú Paper Shoes és a zajos, nyers Pendulous Threads kiemelkednek a többi dal közül, a záró Earth To Bella (Part II) pedig olyan hangszereléssel búcsúzik a hallgatótól, amit az előzmények ismeretében az egész albumon keresztül elvártunk volna. Talán nem véletlenül állított be az album egy negatív rekordot az amerikai lemezlista történetében: az első helyen debütált Light Grenades produkálta az eddigi legnagyobb esést a csúcsról, a második héten már csak a 37. helyen szerepelt az album.