George Ivan Morrison már 19 évesen, 1964-ben sztár lett, mikor is a Them nevű rhythm & blues együttese élén megjelentett egy kislemezt a Baby, Please Don't Go című Big Joe Williams-feldolgozással és Gloria című saját szerzeményével. A Them feloszlása után legelső szólófelvétele, a Brown Eyed Girl is hatalmas sláger lett 1967-ben, 1968-as Astral Weeks című albumát pedig rendre minden idők legjobb lemezeinek élbolyában listázzák a kritikusok (sőt az ilyen listákon az 1970-es Moondance is sokszor előkelő helyen szerepel). A fehér soul és a folk-blues egyedi ír keverékével Morrison a hetvenes években már afféle dalszerző félistennek számított, feltűnt Martin Scorsese Az utolsó valcer című The Band-koncertfilmjében is, de még a nyolcvanas évek végén is összejöttek neki olyan klasszikus dalok, mint a Have I Told You Lately? vagy a Queen Of The Slipstream, az 1990-es berlini The Wall szuperkoncerten pedig ő énekelhette Roger Watersszel duettben a Comfortably Numb című Pink Floyd-örökzöldet.  
 
Nos, ez a mostani válogatás ezt a bő negyedszázados időszakot fogja át különféle filmekben felhasznált Van Morrison-számok tükrében, és majdnem minden fent említett karrierkulcspont képviselteti magát, hogy ez a Soundtrack Hits alcímű gyűjtemény akár elfogadható legyen sima best of kiadványként is, csak épp a lényeg nem: az Astral Weeks albumról egyetlen hang sem hallható (pedig a Madame George című dalt például legutóbb Neil Jordan transzvesztita témájú filmje, a Reggeli a Plútón is kiemelt helyen használta). További szépséghiba, hogy a Warner-korszak másik csúcsalbumáról, a Moondance-ről beválogatott klasszikusok mind későbbi koncertverzióban szerepelnek (ez egyedül Az utolsó valcerből átvett Caravan esetében indokolt), és még a Brown Eyed Girl sem eredetijében, hanem egy – attól alig különböző – eddig kiadatlan újabb stúdióverzióban hallható itt. Nincs itt a Take Me Back című szerzemény sem, ami Jennifer Jason Leigh élő előadásában a Georgia című film csúcsjelenetét jelentette. További hanyagság, hogy a borítófüzetben – egy rövidke ajánlószövegből – a számok alig feléről derül csak ki, konkrétan melyik film is használta őket (a Pink Floyd-feldolgozást például Scorsese remake-je, A tégla, azért kerülhetett ide – csaknem felére kurtított változatban). Egy szó mint száz, ez egy sietősen összecsapott, jogdíjtakarékossági okokból is toldozott-foldozott kiadvány... de még így is nagyon dús és élvezetes anyag (ahogy még az egyetlen korai session anyagából összeállított Columbia/Sony-válogatás, a Super Hits is az tudott lenni). Szóval a Van Morrison-életművel való ismerkedést lehet akár itt is kezdeni, de akkor minimum az Astral Weeks albumot kötelező beszerezni mellé kiegészítőnek.