A Kings Of Leon három Followill fivére, a gitáros-énekes Caleb, a basszista Jared és a dobos Nathan gyermekkora nagy részét egy furgonban élte le (apjuk vándorló prédikátor volt), a turnézás tehát nem tudja kicsinálni őket és unokatestvérüket, a szólógitáros Matthew Followillt. Az első két lemez között eltelt rövid időre az a magyarázat, hogy a debütálás anyagát sokáig érlelték, s mire a Youth & Young Manhood megjelent, már a folytatáson ügyködtek. Az Aha Shake Heartbreak óta eltelt két és fél év viszont azt sejtette, hogy vagy elfáradt, kifogyott az ötletekből a kvartett, és tanácstalan, hogy a trend kimúlásával merre kellene továbbfejlesztenie retrós garázs-rock hangzását, vagy pedig nagyon is tudja a „hogyan tovább?” kérdésre a választ – és valami nagyszabású készül Followillék kezei alatt. Szerencsére ez utóbbiról volt szó, megfejelve azzal, hogy a lemezipar ma már megpróbálja milliméterre pontosan kiszámolni a leginkább megfelelő kiadási dátumot (a korong egy ideje már készen várta sorsát). Az album ismeretében azonban nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezzel kár volt vesződnie a marketingosztálynak: a Because Of The Times az év bármelyik szakának akármelyik napján robbant volna. 
 
A Kings Of Leon a Knocked Up című epikus nyitószám hét perce alatt annyira hatásosan építi be az 1984-es The Unforgettable Fire és az 1987-es The Joshua Tree körüli U2-hangzást saját univerzumába, hogy plágium helyett elismerően bólogatunk. Amikor a következő Charmerben ordít az ügyesen „leonosított” Pixies-megszólalás, és mindez gellert kap a Blur-féle Song 2 ihlette refrénben, már erősen vigyorgunk: kedvenc déli rockereink világuralomra törnek, és jól is áll nekik! A U2 előzenekaraként lehúzott turné nem maradt hatás nélkül a fiúkban, akik az előző album Los Angeles-i felvételei után ismét szülővárosukban, Nashville-ben rögzítették új anyagukat, és ezúttal is két állandó producerükkel, a kezdettől havernak (gyakorlatilag az ötödik Leonnak) tartott Angelo Petragliával és a tapasztalt Ethan Johnsszal dolgoztak.  
 
A lemez vezérfonala a visszatekintés és a fikció kapcsolata: elképzelés arról, hogy milyen lehet a kedvelt város élete, amikor ők nincsenek ott (mert például éppen Európában turnéznak, amit a 2006-ban kiadott Day Old Belgian Blues című remek koncert-EP örökített meg). Afféle boldog/szomorú melankólia lengi be a dalokat, az előzőeknél összetettebb a megszólalás, tágasabb a hangtér, több az effekt (nyolcvanas évekbeli big music Kings Of Leon módra) - mégis megmaradt a hangzás élő hatása, árad a lemezből a dögösség és a hihetetlenül erőteljes hangszeres tudás. Az On Call című kislemzdalban szívszaggató Caleb éneke, a McFearlessben ősi ösztönök jönnek elő belőle, a Black Thumbnail apokaliptikus country-blues-rock, a szünet nélkül kezdődő groove-os My Party előadásmódja pedig közeli rokonságban áll az LCD Soundsystem-főnök James Murphy fröcskölő énekbeszédével (sőt a diszkós ütem még kolompos színesítést is kap a vége felé). A lemez második felét lassabb tempó jellemzi és a vége felé talán a kelleténél kissé több az üveghangokkal játszadozó ballada, de ezek a dalok is sugároznak a briliáns dalszerzői képességektől. Takarékosan is magával ragadó gitárszóló a slágeresélyes True Love Way-ben, reggae-ringatózás a Ragoo-ban, a brit rajongók fanatizmusának felvázolása a Fansben, a bűnös ember megbánásának kiéneklése a templomi kórussal végződő The Runnerben, vagy egy kezdődő szerelem bizonytalan kijelentése az Arizona című záródalban.  
 
A végén már csak egy kérdés marad: ezt hogyan fogják legközelebb túlteljesíteni?