A Stillmatic óta megjelent Nas-korongok (God’s Son – 2002, Street’s Disciple – 2004) Amerikában sikeresnek számítottak, a nagyvilág számára jutott belőlük egy-egy eltalált sláger (I Can, Bridging The Gap, Just A Moment), mégsem nevezhetők igazán kiemelkedő lemezeknek. A 2006 végére elkészült Hip Hop Is Dead viszont már az: az Illmatic című felülmúlhatatlan 1994-es debütálás magasságába persze nem jut fel, de megkockáztatható kijelentés, hogy eléri az 1996-os It Was Written szintjét. Azt is biztonsággal kijelenthetjük, hogy jogosan hozták ki az amerikai kritikusok a karácsonyi Jay-Z vs. Nas mérkőzés győztesének Nasir Jonest: bár zeneileg mindkét lemez kellően szórakoztató, szövegek tekintetében bizony Nasnek több a mondanivalója, és a nyelve is fürgébben pereg.
 
A Hip Hop Is Dead cím alapvetően arra utal (és nagyjából maga a lemez is arról szól), hogy a rajongói körökben mégoly nagy hatású hiphop előadóknak nincs semmi befolyása fontosabb kérdésekben – hősünk természetesen azt érti ez alatt, hogy néhány rapper például jobban végezné el a Bush elnök munkaköri leírásában szerepelő feladatokat. A hatásos albumon Nas állandó producerei (Salaam Remi, L.E.S.) mellett nagy nevek is besegítettek: a Black Eyed Peas-főnök will.i.am rendszeridegen hangmintáival a címadó slágerszámban (melybe a pszichedelikus proto-metál együttes, az Iron Butterfly 1968-as klasszikusának, az In-A-Gadda-Da-Vidának a főtémája épült be) és a Can’t Forget About You című második kislemezdalban (melyben Nat King Cole Unforgettable-je szerepel), Kanye West szokásos soulos főcímdalokkal, Dr. Dre mániás vonóshangszereléssel, Scott Storch lazább hangulatokkal. A Keresztapa filmből hangmintázó monumentális Black Republican alatt Nas és Jay-Z egymásnak adja a mikrofont, később feltűnik Snop Dogg és The Game is, de persze nem marad ki a mókából Nasir neje, Kelis sem. Nas szenvedélyes, költői képekben osztja az észt, elsőosztályú flow-val, sokszor kezdeti nyersességéhez visszatérve. Nem halott.