A 2004-es stúdiólemez már félig visszakacsintott a Wilco gyökereit jelentő alt.country műfaj és a klasszikus dalszerzők világa felé, ezúttal azonban teljes egészében ez az irány. A hatvanas-hetvenes évek folkos trubadúrjai (Tim Hardin, Harry Nilsson) és némiképp a legkifinomultabb szoft-rock hagyományok (Steely Dan, Todd Rundgren ide vonatkozó dolgai) is felsejlenek a Sky Blue Sky-on, de leginkább azt mondhatjuk róla, hogy az előző lemez experimentális megoldásai kerültek tömörebb, három-négy-ötperces hagyományos dalkeretbe, főként Neil Youngot idéző balladisztikus szerzemények formájában. A 2004-es lemez felvételei után stabilizálódott hatfős felállás teljesen összerázódott élőben és magabiztosan lépett be a stúdióba (a Wilco esetében ez újdonság, az utóbbi művek kaotikus körülmények között születtek). A gördülékenység, a stúdióban szült dalok könnyedsége, a közös munka ihlete minden ízében áthatja a hatodik sorlemezt, nem véletlenül nem volt szükség külső producerre és nem véletlenül lelkendezik több tag is a zenekar kitűnő egészségi állapotáról. Ez persze leginkább Jeff Tweedyről mondható el, aki 2004 elején vett részt egy rehabilitációs programban és sikerrel szokott le a kábítószerként használt fájdalomcsillapítókról. Az album részben ebből az élményből táplálkozik, másrészt pedig házassága hullámvölgye szülte a dalokat. Ezek kettős hatására Tweedy képes volt kinyitni magában egy belső elfojtást, ezen a lemezen minden korábbinál őszintébben tárja fel érzelmeit.
 
A sikeres rehabilitáció hozománya az optimista hangnem, mely végig áthatja a nehéz időszakon átesett frontember dalait. A szerzemények egyszerűségükben is zseniálisak, a zenekar munkája pedig ezúttal a fülbeszökő kísérletezések nélkül, a háttérben meghúzódva is értékes rétegekkel vértezi fel az ötvenperces művet. Itt most hatványozottan igaz a Wilco-korongokra amúgy is jellemző „idővel egyre többet feltáró” hangszerelés. Végig lassú, középtempójú dalok sorakoznak, melyeket ötletes betétek, váltások, toldások, lezárások alakítanak, és többségükben egy bizonyos ponton elszabadul egy-egy őrülten zseniális szólóra a Televisiont idéző ikergitárok egyike (főleg a mostanság legjobb kortárs gitárosok között emlegetett Nels Cline hangszere). Nem ritkák a soulos tónusú billentyűs szólamok, de akad zaklatott bluesos témaváltás, countrys körítés is, miközben a melódiák gyönyörűek, Tweedy énekhangja sokszínű.
 
Akárcsak a lemezcím, a nyitó mondat is az újrakezdés nehézségeivel küszködők bátorítása: „Ma talán sütni fog a nap / felszakadozik a felhőzet” (Either Way). A függőségektől való megszabadulás, a szerelmi csalódás feldolgozása, a félbehagyott, elcseszett élet rendezésének témája köszön vissza mindegyik dalban, okosan, önsajnálattól mentesen. Alapvető kérdések, melyekkel nem lehet kikerülni a szembesülést, a szeretet, mint a másiknak adott idő, a kevés, ami alkalmanként felfoghatatlanul sok – ismerős gondolatok, ihletett megfogalmazásban. A lemez második fele gyakorlatilag lélekmentő művelet, a továbblépés problémáinak kiéneklése. A power rock betéttel spékelt Hate It Here egyenesen az önépítés balladája  („megpróbálom magam lefoglalni / elmosogatok, lenyírom a füvet... / bevetem az ágyam, lecserélem az ágyneműt / még azt is megtanultam, hogyan kell használni a mosógépet / de attól, hogy rendben tartom a dolgokat, nem változik semmi sem”), a Please Be Patient With Me-ben türelmet kér partnerétől („figyelmeztetnem kellene / hogy mikor vagyok kibukva / de ezt nem tudom előre / nem tudok tenni semmit sem / hogy ezt könnyebbé tegyem neked”). A hibátlan lemez megkoronázásaként a katartikus csúcspont a legvégén robban, az egyre emelkedő, himnikus On And On And On egyszerűen hátborzongató, a záró sorok pedig keretbe helyezik az albumot: „te és én együtt fogunk maradni, igen / te és én megpróbáljuk jobban csinálni, igen”.
 
After The Gold Rush minőség – aki ismeri Neil Young 1970-es lemezét, az tudja, hogy ez mit jelent.