A Church a legnagyobb sikereit a kettővel ezelőtti évtized végén aratta az 1988-as Starfish és az 1990-es Gold Afternoon Fix albummal, ám a kvartett mindent elsöprő kereskedelmi áttörése – az a fajta a befutás, amit mondjuk az R.E.M. abszolvált – végül elmaradt. Az ausztrál együttes a még viszonylag nagyobb publicitás övezte 1992-es Priest = Aura megjelenése után kissé „eltűnt”, és a kilencvenes évtized hátralevő részét afféle „obskúrus pszichedelikus gitárzenekarként” többnyire félhomályban töltötte, a tagok pedig ilyen-olyan projektekben kalandoztak vagy keresték önmagukat, a basszusgitáros-énekes-frontember Steve Kilbey drogproblémákkal küzdött. A Sydney-ben működő zenekar aztán egy évtizednyi hányódás után a 2003-as Forget Yourself című albummal afféle kvázi-visszatérést hajtott végre, amihez ráadásul a csillagok állása is kedvezőnek bizonyult. A Donnie Darko című kultfilm kulcsdalai között hallható volt a Church legnagyobb slágere, az Under The Milky Way, s ugyancsak jól jött a nyolcvanas évek gitárzenéjének reneszánsza, mely nem csak a Church visszatérésében, hanem például egy hasonszőrű zenekar, a House Of Love újjáéledésében (Days Run Away) vagy az Echo And The Bunnymen reneszánszában is (Siberia), továbbá az ifjabb zenekarok közül a Coldplay (X&Y), a Doves (Some Cities), az Interpol (Antics) vagy az ausztrál Youth Group (Skeleton Jar) munkásságban is tetten érhető.  
 
A most megjelent El Momento Siguiente (A következő pillanat) a „visszatérést” követően megjelent akusztikus önfeldolgozásokra épülő Church-lemeznek, a zenekar fennállásának negyedszázados évfordulóját ünneplő, összegző jellegű El Momento Descuidado albumnak a folytatása. A repetát az indokolja, hogy az előző El Momento... elkészítése és az ahhoz kapcsolódó akusztikus turnék olyan élményt és sikerélményt jelentett az együttes számára, amit mindenképpen szerettek volna megismételni. Nem is kell csalódnunk (s valószínűleg a zenekar is boldog lehet a végeredménnyel), hiszen a 2007-es El Momento Siguiente legalább annyira ihletett, bensőséges, finom és légies munka, mint elődje, ráadásul a hangszerelést illetően egy fokkal még színesebb is mint a 2004-es El Momento Descuidado volt (persze ez nem véletlen, hiszen míg az előző akusztikus lemez három nap alatt készült, gyakorlatilag stúdiókoncert-metódussal, az új albummal már többet szöszmötöltek az alkotók).  
 
Hogy általánosságban beszéljünk: a lemez alapvető erénye, hogy elődjéhez hasonlóan ez sem l’art pour l’art munka, van értelme, azaz nem a többnyire már ismert dalok akusztikus kistestvéreivel, hanem az eredetikhez új minőséget társító, azokat új kontextusba helyező értelmezésekkel találkozhatunk, ráadásul – csak hogy továbbra is a zenekar alkotó kedvéről beszéljünk – az album három jól sikerült új szerzeményt is tartalmaz (Song In The Afternoon, Bordello, Comeuppance). Talán csak egy dal, a Reptile esetében érezzük, hogy az új verzió nem sikerült tökéletesre, a többi – így például az egykori kortárs ausztrál Triffids folk-pop zenekartól feldolgozott Wide Open Road, az indiai hangulatúra fazonírozott és így a Beatlest megidéző Tantalized, a Church turnémenedzserének zongorajátékával színezett Grind, a mandolinos Electric Lash, vagy a Starfish-ről átemelt North, South, East And West – mind-mind élvezetes, lélegző darab. Nem is kérdés, hogy az Európában csak a Magnetic Strip Tour állomásain – így többek közt a Gödörben – megvásárolható új Church-album átvitt értelemben és szó szerint is megéri a pénzét.