Ha a !!! így folytatja tovább saját hangzásának sűrítését, egyszer magába fog roskadni. A legelső feltűnést keltő kislemezük, a Me And Giuliani Down By The School Yard (A True Story) kilencperces címadó dalának furcsa, de iszonyatosan vicces stíluskeveréke után a második albumuk, a politikus hangvételű Louden Up Now még inkább hosszú, tágas funkeposzokkal dolgozott. Mindezt aztán teljesen félredobták, amikor 2005-ben kijött egy feldolgozás-kislemezük, a Take Ecstasy With Me/Get Up, amin a bostoni Magnetic Fields egyik édesbús balladáját Madchester-himnusszá, a nyugati parti R&B bajnok Nate Dogg számát pedig őrült zajjá dolgozták át.
 
És most – az Red Hot Chili Peppersszel közös 2006-os nagy-britanniai turné után – itt a Myth Takes album, ami megtartja azt a zenei katyvaszt, amivel a !!! eddig dolgozott, de mintha próbálna egyre kisebb időintervallumokba belegyömöszölni dubot, klasszikus diszkót, poszt-punkot, technót, glam-rockot, soult és úgy általában minden stílust, amire emberek valaha táncoltak. Már az első három dal alatt felcsendülnek Morricone-ihlette visszhangos gitárok, sikító szintihangok, korai poszt-punk riffek, és persze a jellegzetes énekhang, amit Nic Offer frontember még mindig olyan beleéléssel ereszt ki, mintha magát Joe Strummert szeretné lenyűgözni vele a túlvilágon. A politikát szinte teljesen félretolták, nincsenek meg azok az erőszakos és mocskos szájú kikiabálások, amelyek miatt figyelmeztetni kellett az előző lemezre a gyanútlan szülőket, viszont a hangzás, amit most először a basszusgitáros-effektmester Justin Van Der Volgen felügyelt, sokkal kompaktabb. Hiába van az embernek olyan benyomása, hogy egyszerre legalább három együttest hall, és hiába csúszik be jobbról-balról mindenféle effekt, az ütemek és a dallamok mind tartják magukat a mércéhez: nincs olyan ember, aki legalább a Must Be The Moon vagy a Heart Of Hearts alatt ne kezdene el bólogatni.
 
Egyedül albumot befejezni képtelen a !!!: az Infinifold zongorás-vonós zárása ugyan teljesen jól sikerült, de hiányzik belőle az a rengeteg részlet, vicc és folyamatos kacsintgatás, ami az azt megelőző frenetikus 45 percet jellemezte. Ettől az utolsó daltól eltekintve a !!! megint bizonyította, hogy a dance-punk zsigeri élvezet lehet, és hogy felesleges az utalásokon gondolkodni, mert úgyis van abból szekérderéknyi – inkább rázza mindenki a seggét, ők majd verik a dobokat, tépik a gitárokat és nyomogatják a szintiket hozzá! Reménykedjünk, hogy nem kerülnek majd ugyanarra a sorsra, mint testvérzenekaruk, az Out Hud.