Ha manapság egy szórakoztatóipari művész azt mondja, hogy végleg visszavonul, az természetesen csak és kizárólag azt jelenti, hogy 2-5 éven belül visszatér, és zsebre teszi a mutatványért elszedett sok-sok pénzt. De ne legyünk gonoszak, ezt tudomásul kell venni és átsiklani felette – az pedig csak jót tesz mindenkinek, ha pihen és feltöltődik egy picit. Vagy mással foglakozik, mint Jay-Z is: a Def Jam fejeként nem csak eljátssza a megtisztelő főszerepet – a hatalmas bizniszen túl, mert hogy üzletembernek valószínűleg legalább olyan jó, mint dumagépnek -, de ténylegesen tesz is a nagy múltú cég talpra állításáért (Young Jeezy, Ne-Yo, Rihanna és a brit Lady Sovereign kiadványaival szép sikereket ért el), no és persze továbbra is futtatja egyéb érdekeltségeit is (közte a saját lemezeit is kiadó Roc-A-Fella labelt és a Rocawear rughacéget).
 
A 2006 legvégén végén megjelent Kingdom Come ugyan nem éri el a legutóbbi The Black Album szintjét (pláne nem a kimagasló 2001-es The Blueprint és a Roots kíséretében felvett Unplugged művészi csúcsminőségét), de tisztességes poplemez, azaz hogy bocsánat, raplemez. Minden szükséges, minőséget biztosító panel megtalálható benne, és azon túl is van min megakadnia a figyelemnek. Ugyan a kritikák Nas kezét emelték magasba a karácsonyi rap gála után (Nas szintén 2006 végén megjelent lemeze, a Hip Hop Is Dead kapcsán éltették a szövegben továbbra is kitűnő queensbridge-i szócséplőt, míg a brooklyni gyökerű Jay-Z-t önismétléssel vádolták), de a csúcsproducerekkel (Just Blaze, Dr. Dre, Kanye West, The Neptunes, Swizz Beatz), sztárvendégekkel (John Legend, Usher, Pharrell, Ne-Yo, Chris Martin és persze Beyoncé) és a keverőpultnál helyet foglaló Dr. Drével kibiztosított patron azért tisztességesen megszólalt. Nagyszabású, lüktető kezdet (Oh My God), minden idők egyik legjobb funkjának, a Rick James-féle Super Freaknek az ügyes felhasználása a címadó számban (Kingdom Come), lusta funkos szexi elmélázás (Do U Wanna Ride), üdítő, pattogó Neptunes-tétel (Anything), hatásos bejelentkezés Beyoncével az álomgyárba (Hollywood), sűrű orgonás, gitáros, vonós himnikusság a záródalban a Coldplay énekesével és gitárosával (Beach Chair), és úgy általában sok fúvós használata, továbbá a hatásvadászat ügyes féken tartása jellemzi az albumot.