A kilencvenes évek eleje óta a Bad Seeds-koncertek mellett néha saját neve alatt is koncertező Cave legutóbbi szólóturnéjának kísérőiből kovácsolt zenekart, melyben az a csavar, hogy ő maga zongoráról elektromos gitárra váltott. A garázs-rock címszóval beharangozott Grinderman projekt másik három tagja – a hegedűs-gitáros Warren Ellis, a basszusgitáros Martyn P. Casey és a dobos Jim Sclavunos – persze már ismerős a Bad Seedsből, a zene azonban elsőre meghökkentő lehet. Főleg ha valaki nem tudná, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Cave még zajos-elborult goth-punk zenét játszott Boys Next Door és Birthday Party nevű zenekarai élén.  
 
A Grinderman-album az előzetes híreknek megfelelően káromkodva és dögösen indul, de aztán beszivárog az utóbbi évekből ismert Cave-féle zenei világ, viszont végig érezhető rajta a felszabadult frissesség és lendület. A frontember egyszerű gitározása ezúttal szimplább szövegekkel párosult – ez a lemez az érzékekre hat. A nyitó Get It On széttorzított gitárral, kínzott kórussal riogat, és ez folytatódik a másik kislemezdalban, a címében is maszkulin No Pussy Bluesban is, még több feedbackkel és még inkább törzsi dobokkal. A lassan hömpölygő Electric Alice-ben szétcsavart gitáreffektek felelgetnek a hegedűnek, a zenekar nevét viselő dal a legnyersebb, a leginkább gyökér mind közül. A Bad Seeds-világ a legjobb formájában bújik elő az I Don’t Need You (To Set Me Free), Man In The Moon és When My Love Comes Down című dalokban, a menetelő Honey Bee-ben Vermona-szerű orgona támogatja a zaklatott gitárokat, a záró Love Bomb funkos lüktetésében pedig még egyszer elszabadul minden. Nick Cave nem bír a seggén maradni, szerencsénkre.