Az Air számára sűrű év volt a 2006-os: ők írták és rögzítették – Cocker és Hannon szövegírói segítségével – Charlotte Gainsbourg gyengécske, de Franciaországban nagy sikert arató 5:55 című szólólemezét, és ezúttal is szállítottak némi zenét az új Sofia Coppola-filmhez (a Marie Antoinette-hez), továbbá végre megjelent a neves előadók kedvenceit, inspirációit csokorba szedő Late Night Tales mixlemezsorozatban is a régóta beígért Air-kompiláció. A fő esemény, Jean-Benoit Dunckel szólólemeze, a Darkel név alatt kiadott cím nélküli album azonban kudarcot vallott: a Charlotte Gainsbourg-anyaggal párhuzamosan, éjszaka rögzített korong dalai szétesők, erőtlenek lettek. Mindezek mellett a két zenésznek még a soron következő Air-album elkészítésére is jutott ideje 2006 folyamán.
 
Három éve azt írtuk a Talkie Walkie záródala kapcsán, hogy annak az instrumentális tételnek a hullámzása legközelebb bárhová elsodorhatja az Airt. A friss Pocket Symphony album hasonló hangulatú instrumentális nyitótétele azonban azt sugallja, hogy továbbra is ugyanannál a partnál ringatózik a duó és a 48 perces melankolikus-ábrándos, végig lassú lemez egészében is ezt támasztja alá. Az Air nagyjából megállapodott és csak nüansznyi változások történtek Dunckelék zenéjében: az elektro-akusztikus hangszövet két tradicionális japán hangszerrel – a fafúvós kotóval és háromhúros pengetős shamisennel – gazdagodott, a groove-os ritmusok pedig szinte nyomtalanul eltűntek, még a játékos Napalm Love-ban és a lendületes, de monoton Mer du Japonban érzékelhetők leginkább. Mindkét tag énekel is (gyakran effekteken átszűrt módon), a sztárvendégek pedig egy-egy zongoraközpontú szerzeményben dalolnak (Jarvis a Hell Of A Partyban, Hannon pedig a Somewhere Between Waking And Sleepingben). Végtelen nyugalom árad a lemezből, a Zseb-szimfónia cím helyett találóbb lett volna a Zen-szimfónia, már csak azért is, mert a jól ismert Air-dallamvilág és hangszerelés szimfonikus vonásokkal alig bővült. A baj inkább azzal van, hogy meglehetősen ártatlan az alkotás, az egyes dalok szinte felcserélhetők (egyedül a folkos-pasztorálos Left Bank emelkedik ki), a lebegő instrumentális tételek pedig erősen önismétlők lettek. Meditatív hangulatban kísérőzeneként, vagy késő esti olvasgatáshoz persze jól jöhet az album, de az Airtől azért ennél többet várunk.