Az ausztrál Church az elmúlt negyedszázad egyik legfontosabb gitárzenekara, mely Under The Milky Way című örökzöld slágerével nemcsak a Donnie Darko filmbe került be, de a 2006-os melbourne-i Nemzetközösségi Játékok egymilliárd tévénézőhöz eljutó nyitógáláján is fellépett. A legutóbbi El Momento Descuidado és Uninvited, Like The Clouds albumokra épülő akusztikus miniturné keretében a kvartett Budapesten is koncertezett, ahol egyedül az est.hu készített interjút a három alapítótaggal, Steve Kilbey basszista-énekessel, Peter Koppes és Marty Willson-Piper gitárosokkal, illetve a már bő egy évtizede velük zenélő Tim Powles dobossal. A Church a tervek szerint 2007. április 12-én ismét a Gödör Klubban játszik majd – ezúttal már elektromos gitárokkal.
Linkek
Kapcsolódó cikkek
- 1980-ban alakultatok. Gondoltátok volna, hogy a Church ilyen hosszú életű lesz?
Steve: - Nem, engem meg is lep. Abban az időben, amikor alakultunk, ha egy zenekar két évet megért, az már hosszú időnek tűnt, tíz év meg már szinte örökkévalóságnak.
- A zenekarból ketten – te és Marty is – Angliában születettek, és a Church az indulásakor a korabeli brit színtérről sem lógott volna ki. Mondhatjuk, hogy egy angol szellemiségű zenekart alakítottatok Ausztráliában?
Steve: - Mindig azt akartam, hogy a Church ne valahonnan legyen. El akartam szakadni attól, ahol és amiben voltunk.
Marty: - A nemzetiségnek ezen a téren semmi jelentősége. Egyébként Pete szülei is Európából érkeztek.
- Honnan?
Peter: - Dániából és Portugáliából.
- Azt olvastam, hogy tizenévesen – még jóval a Church előtt – a glam rock bűvöletében kezdtetek zenélni. Mit jelentett nektek a glam?
Steve: - Mikor a glam rock berobbant, elsöpörte az unalmas hippi korszakot: David Bowie és Marc Bolan izgalmat hozott a zenébe. 18-19 éves voltam akkoriban, és ez nagyon nagy hatással volt rám. Még ha zeneileg ez nem is érezhető a Church-ben.
- David Bowie vagy a Roxy Music a művészi hozzáállást is beépítette a rockzenébe, nem csak a teatralitást.
Steve: - Pontosan. A glam rockból az ilyen előadókat szerettem, nem a glitter vonalat. A Sweet, a Mud vagy Suzie Quatro nem jelentett számomra semmit.
- És a korai Alice Coopert sem bírtad?
Steve: - Nem.
Marty és Peter: (egyszerre) - Mi igen!
- A Bob Ezrin producerrel készült korai nagylemezei ma is élvezetesek.
Marty: - A Killernek (Alice Cooper 1971-es albumának – a szerk.) nagy rajongói vagyunk. Azt Steve is szereti, jobban, mint ahogy beismeri.
Steve: - Oké, a Killert tényleg szeretem.
- Jó, akkor hagyjuk is a glam rockot. A Church alakításakor mi volt rátok igazán hatással? Mi volt a célkitűzésetek, milyen zenét akartatok játszani?
Steve: - Szerintem össze voltunk zavarodva. Én elektronikus zenével próbálkoztam, közben olyan dalokat próbáltam írni, mint Bob Dylan, de kerestem a saját hangom. Pete hozta a rá jellemző nagyon melodikus gitárjátékot, aztán jött Marty az ő elképzeléseivel, s bár igazán nem tudtuk pontosan, mit csinálunk, egy napon saját magunkká váltunk: elkezdetünk úgy szólni, mint a Church. „Jé, már nem olyanok vagyunk, mint bárki más: már saját magunk vagyunk!” De olyan soha nem volt, hogy leültünk volna megtervezni a hangzásunkat.
Marty: - Hallhatod benne a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveket egyaránt, benne van John Foxx (az Utravox alapító szintetizátoros-énekese - a szerk.), a Cockney Rebel és a glam, a Beatles… Keveréke sok mindennek
Steve: - Space rock is van benne.
- Az első albumotok, az 1981 elején megjelent Of Skins And Heart még a feszes, gitáros new wave jegyében fogant…
Steve: (felcsattan) - Gyűlölöm azt a lemezt! Kurvára utálom!
- Mikortól nem utálod a lemezeiteket?
Steve: - A másodiktól (az 1982-es The Blurred Crusade-től – a szerk.). Az remekül sikerült. Az első még csak olyan csikk-csikk-csikk-csikk….
Marty: - Azért az Is This Where You Live már elég jó rajta.
Steve: (nem túl lelkesen) - Ja, ja.
Peter: - Azon az albumon még csak egy sima rockzenekar játszik.
- Azért van rajta néhány remek dal.
Steve: - Igen, de bele voltunk lökve egy hangzásba, ami nem igazán mi voltunk.
- Az első időkben te voltál az egyedüli dalszerző. Mikor vált a dalszerzés közösségi munkává?
Steve: - A Heyday-en (a zenekar 1986-ban megjelent albumán – a szerk.). Négy fej többet tud, mint egy. Jobb, ha mindenki együtt alkot, az egyben tartja a zenekart.
Marty: - Már ha mindenki képes egyenrangúan kivenni a részét, megvan hozzá a tehetsége. Steve egyik nagy víziója, hogy meglátta, hogy igenis képesek lennénk dalszerzői egységként is működni zenekarként együtt. Részben ez adta meg nekünk a túlélés képességét ilyen hosszú időn át. A Remote Luxury (1984-es EP, amit aztán a szintén abban az évben kijött Persia EP számaival kiegészítve albummá bővítettek a nemzetközi kiadáshoz – a szerk.) után el is kezdtük együtt írni a dalokat, és az igazán segítette a kreatív folyamatot és a fennmaradásunkat is.
- Te és Pete hogyan alakítottátok ki a két szólógitár közti összjátékot, ami a Church egyik fő jellemzője lett? Mennyi időbe tellett?
Marty: - Az lényegében első pillanattól kezdve megvolt köztünk, ahogy elkezdtünk együtt játszani. (nevet)
Peter: - Ő sem akart akkordozni és én sem, szóval egyikünk sem lett ritmusgitáros. Új hangzás született! (nevetnek).
- A Church a nyolcvanas évek egyik legelismertebb gitárzenekara lett, amit olyan együttesek ausztrál rokonaként emlegetettek, mint Amerikából az R.E.M., íreknél a U2 vagy a briteknél mondjuk a Cure…
Steve: (mérgesen) - Utálom az R.E.M.-et, utálom a U2-t, és utálom, ha hozzájuk hasonlítanak minket. Az R.E.M. például az én szememben mindig egy átlagos, lagymatag, fárasztó zenekar volt: borzalmas énekhang, unalmas gitárszólók, sehová sem tartó dalok. Kurvára utálom, ha velük emlegetnek egy lapon. Ez az „Ausztrália válasza...” dolog hülyeség, főleg hogy nekünk már két évvel korábban megjelent az első albumunk, mint az R.E.M.-nek.
- Azért a Byrds-harmóniák párhuzamot jelentenek például.
Steve: - Nálunk sosem voltak Byrds-harmóniák! 12 húros gitárok, Rickenbacker gitárok, ennyi csak a párhuzam.
Marty: - Egy vagy két számra igaz, de az is régen volt már.
- Az Under The Milky Way című slágerdal és az Amerikában is aranylemezzé váló 1988-as Starfish album sikere, a „popsztár-trip” rossz hatással volt a zenekarra művészi szempontból?
Steve: - Elmondom mi történt. Mikor a Starfish befutott, egy éven át majdnem minden nap felléptünk Amerikában. Nem is volt fogalmam a siker mértékéről, mivel minden nap a koncertekkel voltunk elfoglalva. Aztán minden, ami addig összetartott minket, szétesett. Amíg küszködtünk a sikerért, az tartott együtt minket egyben, még ha sok mindenben eltérően gondolkodtunk is. Mikor elértük sikert, már senki sem gondolkodott, hogy mit csinálunk és miért csináljuk. A következő albumon meg is látszik: a Gold Afternoon Fix olyan emberek műve, akiket nem igazán érdekel az egész. Én rákaptam a heroinra, Marty csatlakozott az All About Eve-hez (a brit zenekar 1991-es és 1992-es stúdióalbumain játszott – a szerk.), Peter kiábrándult és kezdett távolodni tőlünk, a dobosunk megőrült (mire a Gold Afternoon Fix megjelent 1990 februárjában, Richard Ploog már nem volt a Church tagja – a szerk.), és le kellett cserélnünk Jay Dee Daughertyre a Patti Smith Groupból…
Marty: - A menedzsmentünkkel is problémánk volt: nem tudták, mi jó nekünk.
Steve: - Igen, kifejezetten káros volt, amit csináltak. De a legrosszabb, hogy mi magunk elvesztettük szem elől a lényeget, „levettük a szemünket a labdáról”. Minden, ami fókuszban tartotta addig a zenekart, eltűnt, mindenki mindenféle irányokba sodródott, mindenki rossz döntéseket hozott. Ha a mai eszünkkel gondolkodtunk volna, nem tévesztettük volna szem elől a célt.
- Ha a mai eszetekkel kerültetek volna abba a helyzetbe, milyen album született volna a Gold Afternoon Fix helyett?
Steve: - A Priest=Aura (a már Jay Dee Daughertyvel felvett 1992-es lemez - a szerk.). Ha a Starfish sikere után rögtön a Priest=Aurával álltunk volna elő, az embereknek leesett volna az álluk. De így mire aztán Priest=Aura kijött, már késő volt. Az emberek már nem figyeltek ránk.
- Az előbb említetted a heroinfüggőségedet. Mivel a Church-nél a zenében és a szövegekben is hangsúlyos a pszichedélia és a szürrealizmus, felmerül a kérdés, hogy a drogoknak mekkora szerepük volt az alkotási folyamatban? És mekkora a zenekar szétforgácsolódásában?
Steve: - Az első három hétig, amikor elkezdtem heroinozni, segített a dalszerzésben, utána soha. Abban, hogy a többiek eltávolodtak tőlem, nem feltétlenül volt szerepe, inkább csak afféle nyűg volt. Marty utólag azt mondta nekem, hogy abban az időben két állapotom volt: vagy aludtam, vagy pánikoltam. (nevetnek) Ez a két üzemmód váltakozott nálam. Szóval ilyen állapotban albumot készíteni nagy buli volt, mondhatom!
- Hogyan lettél heroinista?
Steve: - Rosszul mértem fel a dolgokat. Tudod, a kormány azt hirdeti nekünk, hogy „ne szívj marihuánát, mert az kicsinál!” Nos, én szívtam, és nemhogy nem csinált ki, de remek dalokat írtam a hatására. Erre azt gondoltam magamban, hogy ha hazudtak a marihuánáról, akkor biztos a heroinról is ugyanúgy hazudnak. Szóval kipróbáltam azt is. (mindenki röhög)
- Mikor álltál le teljesen a heroinnal?
Steve: - Kábé hat évvel ezelőtt.
- A nevezetes New York-i letartóztatásod után?
Steve: - Nem, amikor letartóztattak, addigra már épp leálltam, akár hiszed, akár nem. (nevetnek)
Marty: - Ez az egész drog kérdés igazából csak a külvilág szemében tűnik fontosnak, hogy használunk-e vagy nem, hatással van-e a dalainkra vagy sem. Nem számít nagy ügynek, ha elszívunk egy spanglit, és írunk egy dalt, nem jobban, mintha az lenne, hogy „oké, nézzünk meg egy filmet!” vagy „reggelizzünk a felségünkkel!” Mi sosem tekintettük a zenekar működése szempontjából lényegesnek, ez sosem volt nálunk a modus operandi része. Vagyunk, akik vagyunk, csináljuk, amit csináljunk. Hogy elszívunk egy spanglit vagy nem, iszunk egy pohárral vagy nem, számunkra ennek nincs jelentősége a zenekar munkája szempontjából.
Peter: - A Priest=Aura albumnak azért sok köze volt az ópiumhoz. Nagyon olcsón szereztük Tazmániából. Az egész zenekar kísérletezett vele. Főleg Marty.
Marty: - Igen, de én nem igazán élveztem, ez a nagy különbség köztem és Steve között. Én folyton rosszul lettem tőle. Szóval felhagytam vele.
- Tim, te a Priest=Aura után következő album, a Peter nélkül készült 1994-es Sometime Anywhere idején kezdtél együtt dolgozni a zenekarral, és utána nemcsak dobosként lettél állandó tag, de a produceri munkában is egyre jelentősebb pozíciót kaptál.
Tim: - A csatlakozásom nem igazán köthető egy bizonyos időponthoz …
Peter: - Soha nem is csatlakozott igazán. (nevetnek)
Tim: - Sőt nem is vagyok itt, csak az ingyen ebédért jöttem, meg hogy lássam Budapestet. (nevetnek)
Marty: - A Sometime Anywhere idején Steve-vel egy experimentális, dobgép alapú albumot akartunk, de úgy éreztük, néhány dalba igazi dob is kell. Az a dobos, akivel először próbálkoztunk, szar volt, és kellett valaki, akivel megmenthettük a felvételeket.
Tim: - Olyan dobos kellett nekik, aki tud dobgéppel együtt játszani, és mivel az újromantikus, szintetizátoros zene felől érkeztem, ez nem okozott nekem problémát. Ami a produkciós munkát illeti, én a nyolcvanas évekbeli nagyköltségvetésű lemezfelvételek iskolájából jöttem, és Steve, aki – ahogy Marty megfogalmazta – épp alvajáró/pánikoló üzemmódban működött, hirtelen berántott egy olyan album munkálataiba, amiből korábban egy hangot sem hallottam, és intuitív módon kellett kitalálnom, mit is játsszak. Beletanultam és ma már a szememben ez a zenekar legnagyobb erőssége: hogy stúdióba tudunk vonulni egyetlen előre megírt hang nélkül, és két hónap múlva egy kész album van a kezünkben…
- Annak idején egy félig szétesett zenekarba érkeztél. Hogyan látod szerepedet a három alapítótag kibékítésében és összetartásában, a Church kiegyensúlyozásban?
Tim: - A Sometimes Anywhere-en játszottam először, aztán a Magician Among The Spirits album néhány számához Peter is visszatért, és voltak koncertek, ahol mind a négyen együtt játszottunk, és idővel valahogy összerázódott a zenekar. De ne gondold, hogy csak békítő szerepem van: gyakran ellenszegülök, megvan a saját egóm, kihívásokat állítok eléjük és keményen hajtom őket annak ellenében, amit általában maguktól csinálnának.
- Steve, a zenélés mellett versesköteteid is megjelentek, és az elmúlt négy évben elkezdtél komolyan festeni is. Ez utóbbi például hogyan jutott eszedbe?
Steve: - Amikor lejöttem a heroinról, hirtelen rádöbbentem, mit vesztettem azok alatt az évek alatt. Kitört belőlem a kreativitás, amit addig nem használtam, elkezdtem festeni, egyszerre mindent akartam csinálni, még színészkedtem is egy kicsit. Tíz évet kell bepótolnom. Tíz évet töltöttem úgy, hogy a bejárati ajtóhoz legközelebbi szobában ültem és folyton a telefonon lógtam, hogy (megkínzottan, mintha a dealerével beszélne) „Mikor érsz ide? Mikor érsz ide? Siess, kérlek!” Vagy száz dollárt próbáltam éppen tarhálni valakitől. Tíz éven át nem sok jót csináltam, van mit bepótolnom.
- Ebből érezhetően a zenekar is profitál, hiszen a legutóbbi három albumotok, a Forget Yourself, az akusztikus El Momento Descuidado és az Uninvited, Like The Clouds már újra kitűnő formában mutat titeket. Az új lemez első száma, a Block például mintha egy időalagúton érkezett volna a nyolcvanas évekből: tipikus, klasszikus, időtlen Church-dal.
Marty: - Nem terveztük, ilyen lett. Olyan ez, mint a dobókocka. Megrázod, elgurítod, és néha hatos lesz.
- Az új albumról néhol kihallatszik a Pink Floyd hatása is.
Steve: - Igen, tényleg ott van, de ez is inkább véletlen. Nálunk minden nagyon véletlenszerű. Ha tervezel valamit, abból csak olyasmi születhet, amit ismersz. Ha valamit hagysz véletlenszerűen történni, akkor születhetnek izgalmas új dolgok is.
Tim: - És mivel mi nem vagyunk annyira sikeresek, nincs is rajtunk nyomás. Azt csinálhatjuk, amihez csak kedvünk van.
Marty: - Nem kell megfelelnünk az elvárásoknak, hogy fenntartsuk a sikerünket, (gúnyos elkurjantja magát) mivelhogy nincs is nekünk!
Tim: - Hány zenekar tud úgy stúdióba vonulni, hogy nincs meg előre semmi a zenéből? Manapság minden új zenekar úgy akar lemezt készíteni, hogy azzal rögtön befusson, a régi nagyok pedig úgy, hogy a következő albumuk megtartsa az addig elért pozíciójukat.
Marty: - Minket már nem igazán érdekel, ki mit gondol arról, amit csinálunk. Örülünk, ha valakinek tetszik, de nem igazán érdekel minket senki más véleménye.
Steve: - Ezért is történhetett meg, hogy az új albumon kihallatszik a Pink Floyd hatása: mert kurvára nem érdekel minket, ha kihallatszik! Komolyan, ennek már semmi jelentősége nincs. Valaki az NME-ben ír egy rossz kritikát a lemezünkről, mert úgy hangzunk, mint a Pink Floyd? Na és akkor mi van? Hatalmas szabadság rejlik ebben számomra. Nem kell megjátszanom magam, azt csinálom, amihez kedvem van. Azt csináljuk, amihez kedvünk van.
Tim: - És tudjuk, hogy minden újabb lemez lehet akár teljesen más, mint az előző.
Marty: - Sőt az is lehet, hogy a teljesen mást teljesen más módon csináljuk, és pont amiatt lesz majd ugyanolyan.
interjú+fotók:
Steve: - Nem, engem meg is lep. Abban az időben, amikor alakultunk, ha egy zenekar két évet megért, az már hosszú időnek tűnt, tíz év meg már szinte örökkévalóságnak.
- A zenekarból ketten – te és Marty is – Angliában születettek, és a Church az indulásakor a korabeli brit színtérről sem lógott volna ki. Mondhatjuk, hogy egy angol szellemiségű zenekart alakítottatok Ausztráliában?
Steve: - Mindig azt akartam, hogy a Church ne valahonnan legyen. El akartam szakadni attól, ahol és amiben voltunk.
Marty: - A nemzetiségnek ezen a téren semmi jelentősége. Egyébként Pete szülei is Európából érkeztek.
- Honnan?
Peter: - Dániából és Portugáliából.
- Azt olvastam, hogy tizenévesen – még jóval a Church előtt – a glam rock bűvöletében kezdtetek zenélni. Mit jelentett nektek a glam?
Steve: - Mikor a glam rock berobbant, elsöpörte az unalmas hippi korszakot: David Bowie és Marc Bolan izgalmat hozott a zenébe. 18-19 éves voltam akkoriban, és ez nagyon nagy hatással volt rám. Még ha zeneileg ez nem is érezhető a Church-ben.
- David Bowie vagy a Roxy Music a művészi hozzáállást is beépítette a rockzenébe, nem csak a teatralitást.
Steve: - Pontosan. A glam rockból az ilyen előadókat szerettem, nem a glitter vonalat. A Sweet, a Mud vagy Suzie Quatro nem jelentett számomra semmit.
- És a korai Alice Coopert sem bírtad?
Steve: - Nem.
Marty és Peter: (egyszerre) - Mi igen!
- A Bob Ezrin producerrel készült korai nagylemezei ma is élvezetesek.
Marty: - A Killernek (Alice Cooper 1971-es albumának – a szerk.) nagy rajongói vagyunk. Azt Steve is szereti, jobban, mint ahogy beismeri.
Steve: - Oké, a Killert tényleg szeretem.
- Jó, akkor hagyjuk is a glam rockot. A Church alakításakor mi volt rátok igazán hatással? Mi volt a célkitűzésetek, milyen zenét akartatok játszani?
Steve: - Szerintem össze voltunk zavarodva. Én elektronikus zenével próbálkoztam, közben olyan dalokat próbáltam írni, mint Bob Dylan, de kerestem a saját hangom. Pete hozta a rá jellemző nagyon melodikus gitárjátékot, aztán jött Marty az ő elképzeléseivel, s bár igazán nem tudtuk pontosan, mit csinálunk, egy napon saját magunkká váltunk: elkezdetünk úgy szólni, mint a Church. „Jé, már nem olyanok vagyunk, mint bárki más: már saját magunk vagyunk!” De olyan soha nem volt, hogy leültünk volna megtervezni a hangzásunkat.
Marty: - Hallhatod benne a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveket egyaránt, benne van John Foxx (az Utravox alapító szintetizátoros-énekese - a szerk.), a Cockney Rebel és a glam, a Beatles… Keveréke sok mindennek
Steve: - Space rock is van benne.
- Az első albumotok, az 1981 elején megjelent Of Skins And Heart még a feszes, gitáros new wave jegyében fogant…
Steve: (felcsattan) - Gyűlölöm azt a lemezt! Kurvára utálom!
- Mikortól nem utálod a lemezeiteket?
Steve: - A másodiktól (az 1982-es The Blurred Crusade-től – a szerk.). Az remekül sikerült. Az első még csak olyan csikk-csikk-csikk-csikk….
Marty: - Azért az Is This Where You Live már elég jó rajta.
Steve: (nem túl lelkesen) - Ja, ja.
Peter: - Azon az albumon még csak egy sima rockzenekar játszik.
- Azért van rajta néhány remek dal.
Steve: - Igen, de bele voltunk lökve egy hangzásba, ami nem igazán mi voltunk.
Steve: - A Heyday-en (a zenekar 1986-ban megjelent albumán – a szerk.). Négy fej többet tud, mint egy. Jobb, ha mindenki együtt alkot, az egyben tartja a zenekart.
Marty: - Már ha mindenki képes egyenrangúan kivenni a részét, megvan hozzá a tehetsége. Steve egyik nagy víziója, hogy meglátta, hogy igenis képesek lennénk dalszerzői egységként is működni zenekarként együtt. Részben ez adta meg nekünk a túlélés képességét ilyen hosszú időn át. A Remote Luxury (1984-es EP, amit aztán a szintén abban az évben kijött Persia EP számaival kiegészítve albummá bővítettek a nemzetközi kiadáshoz – a szerk.) után el is kezdtük együtt írni a dalokat, és az igazán segítette a kreatív folyamatot és a fennmaradásunkat is.
- Te és Pete hogyan alakítottátok ki a két szólógitár közti összjátékot, ami a Church egyik fő jellemzője lett? Mennyi időbe tellett?
Marty: - Az lényegében első pillanattól kezdve megvolt köztünk, ahogy elkezdtünk együtt játszani. (nevet)
Peter: - Ő sem akart akkordozni és én sem, szóval egyikünk sem lett ritmusgitáros. Új hangzás született! (nevetnek).
- A Church a nyolcvanas évek egyik legelismertebb gitárzenekara lett, amit olyan együttesek ausztrál rokonaként emlegetettek, mint Amerikából az R.E.M., íreknél a U2 vagy a briteknél mondjuk a Cure…
Steve: (mérgesen) - Utálom az R.E.M.-et, utálom a U2-t, és utálom, ha hozzájuk hasonlítanak minket. Az R.E.M. például az én szememben mindig egy átlagos, lagymatag, fárasztó zenekar volt: borzalmas énekhang, unalmas gitárszólók, sehová sem tartó dalok. Kurvára utálom, ha velük emlegetnek egy lapon. Ez az „Ausztrália válasza...” dolog hülyeség, főleg hogy nekünk már két évvel korábban megjelent az első albumunk, mint az R.E.M.-nek.
- Azért a Byrds-harmóniák párhuzamot jelentenek például.
Steve: - Nálunk sosem voltak Byrds-harmóniák! 12 húros gitárok, Rickenbacker gitárok, ennyi csak a párhuzam.
Marty: - Egy vagy két számra igaz, de az is régen volt már.
- Az Under The Milky Way című slágerdal és az Amerikában is aranylemezzé váló 1988-as Starfish album sikere, a „popsztár-trip” rossz hatással volt a zenekarra művészi szempontból?
Marty: - A menedzsmentünkkel is problémánk volt: nem tudták, mi jó nekünk.
Steve: - Igen, kifejezetten káros volt, amit csináltak. De a legrosszabb, hogy mi magunk elvesztettük szem elől a lényeget, „levettük a szemünket a labdáról”. Minden, ami fókuszban tartotta addig a zenekart, eltűnt, mindenki mindenféle irányokba sodródott, mindenki rossz döntéseket hozott. Ha a mai eszünkkel gondolkodtunk volna, nem tévesztettük volna szem elől a célt.
- Ha a mai eszetekkel kerültetek volna abba a helyzetbe, milyen album született volna a Gold Afternoon Fix helyett?
- Az előbb említetted a heroinfüggőségedet. Mivel a Church-nél a zenében és a szövegekben is hangsúlyos a pszichedélia és a szürrealizmus, felmerül a kérdés, hogy a drogoknak mekkora szerepük volt az alkotási folyamatban? És mekkora a zenekar szétforgácsolódásában?
Steve: - Az első három hétig, amikor elkezdtem heroinozni, segített a dalszerzésben, utána soha. Abban, hogy a többiek eltávolodtak tőlem, nem feltétlenül volt szerepe, inkább csak afféle nyűg volt. Marty utólag azt mondta nekem, hogy abban az időben két állapotom volt: vagy aludtam, vagy pánikoltam. (nevetnek) Ez a két üzemmód váltakozott nálam. Szóval ilyen állapotban albumot készíteni nagy buli volt, mondhatom!
- Hogyan lettél heroinista?
Steve: - Rosszul mértem fel a dolgokat. Tudod, a kormány azt hirdeti nekünk, hogy „ne szívj marihuánát, mert az kicsinál!” Nos, én szívtam, és nemhogy nem csinált ki, de remek dalokat írtam a hatására. Erre azt gondoltam magamban, hogy ha hazudtak a marihuánáról, akkor biztos a heroinról is ugyanúgy hazudnak. Szóval kipróbáltam azt is. (mindenki röhög)
- Mikor álltál le teljesen a heroinnal?
Steve: - Kábé hat évvel ezelőtt.
- A nevezetes New York-i letartóztatásod után?
Steve: - Nem, amikor letartóztattak, addigra már épp leálltam, akár hiszed, akár nem. (nevetnek)
Marty: - Ez az egész drog kérdés igazából csak a külvilág szemében tűnik fontosnak, hogy használunk-e vagy nem, hatással van-e a dalainkra vagy sem. Nem számít nagy ügynek, ha elszívunk egy spanglit, és írunk egy dalt, nem jobban, mintha az lenne, hogy „oké, nézzünk meg egy filmet!” vagy „reggelizzünk a felségünkkel!” Mi sosem tekintettük a zenekar működése szempontjából lényegesnek, ez sosem volt nálunk a modus operandi része. Vagyunk, akik vagyunk, csináljuk, amit csináljunk. Hogy elszívunk egy spanglit vagy nem, iszunk egy pohárral vagy nem, számunkra ennek nincs jelentősége a zenekar munkája szempontjából.
Peter: - A Priest=Aura albumnak azért sok köze volt az ópiumhoz. Nagyon olcsón szereztük Tazmániából. Az egész zenekar kísérletezett vele. Főleg Marty.
Marty: - Igen, de én nem igazán élveztem, ez a nagy különbség köztem és Steve között. Én folyton rosszul lettem tőle. Szóval felhagytam vele.
- Tim, te a Priest=Aura után következő album, a Peter nélkül készült 1994-es Sometime Anywhere idején kezdtél együtt dolgozni a zenekarral, és utána nemcsak dobosként lettél állandó tag, de a produceri munkában is egyre jelentősebb pozíciót kaptál.
Tim: - A csatlakozásom nem igazán köthető egy bizonyos időponthoz …
Peter: - Soha nem is csatlakozott igazán. (nevetnek)
Tim: - Sőt nem is vagyok itt, csak az ingyen ebédért jöttem, meg hogy lássam Budapestet. (nevetnek)
Marty: - A Sometime Anywhere idején Steve-vel egy experimentális, dobgép alapú albumot akartunk, de úgy éreztük, néhány dalba igazi dob is kell. Az a dobos, akivel először próbálkoztunk, szar volt, és kellett valaki, akivel megmenthettük a felvételeket.
Tim: - Olyan dobos kellett nekik, aki tud dobgéppel együtt játszani, és mivel az újromantikus, szintetizátoros zene felől érkeztem, ez nem okozott nekem problémát. Ami a produkciós munkát illeti, én a nyolcvanas évekbeli nagyköltségvetésű lemezfelvételek iskolájából jöttem, és Steve, aki – ahogy Marty megfogalmazta – épp alvajáró/pánikoló üzemmódban működött, hirtelen berántott egy olyan album munkálataiba, amiből korábban egy hangot sem hallottam, és intuitív módon kellett kitalálnom, mit is játsszak. Beletanultam és ma már a szememben ez a zenekar legnagyobb erőssége: hogy stúdióba tudunk vonulni egyetlen előre megírt hang nélkül, és két hónap múlva egy kész album van a kezünkben…
- Annak idején egy félig szétesett zenekarba érkeztél. Hogyan látod szerepedet a három alapítótag kibékítésében és összetartásában, a Church kiegyensúlyozásban?
Tim: - A Sometimes Anywhere-en játszottam először, aztán a Magician Among The Spirits album néhány számához Peter is visszatért, és voltak koncertek, ahol mind a négyen együtt játszottunk, és idővel valahogy összerázódott a zenekar. De ne gondold, hogy csak békítő szerepem van: gyakran ellenszegülök, megvan a saját egóm, kihívásokat állítok eléjük és keményen hajtom őket annak ellenében, amit általában maguktól csinálnának.
- Steve, a zenélés mellett versesköteteid is megjelentek, és az elmúlt négy évben elkezdtél komolyan festeni is. Ez utóbbi például hogyan jutott eszedbe?
Steve: - Amikor lejöttem a heroinról, hirtelen rádöbbentem, mit vesztettem azok alatt az évek alatt. Kitört belőlem a kreativitás, amit addig nem használtam, elkezdtem festeni, egyszerre mindent akartam csinálni, még színészkedtem is egy kicsit. Tíz évet kell bepótolnom. Tíz évet töltöttem úgy, hogy a bejárati ajtóhoz legközelebbi szobában ültem és folyton a telefonon lógtam, hogy (megkínzottan, mintha a dealerével beszélne) „Mikor érsz ide? Mikor érsz ide? Siess, kérlek!” Vagy száz dollárt próbáltam éppen tarhálni valakitől. Tíz éven át nem sok jót csináltam, van mit bepótolnom.
- Ebből érezhetően a zenekar is profitál, hiszen a legutóbbi három albumotok, a Forget Yourself, az akusztikus El Momento Descuidado és az Uninvited, Like The Clouds már újra kitűnő formában mutat titeket. Az új lemez első száma, a Block például mintha egy időalagúton érkezett volna a nyolcvanas évekből: tipikus, klasszikus, időtlen Church-dal.
Marty: - Nem terveztük, ilyen lett. Olyan ez, mint a dobókocka. Megrázod, elgurítod, és néha hatos lesz.
- Az új albumról néhol kihallatszik a Pink Floyd hatása is.
Steve: - Igen, tényleg ott van, de ez is inkább véletlen. Nálunk minden nagyon véletlenszerű. Ha tervezel valamit, abból csak olyasmi születhet, amit ismersz. Ha valamit hagysz véletlenszerűen történni, akkor születhetnek izgalmas új dolgok is.
Tim: - És mivel mi nem vagyunk annyira sikeresek, nincs is rajtunk nyomás. Azt csinálhatjuk, amihez csak kedvünk van.
Marty: - Nem kell megfelelnünk az elvárásoknak, hogy fenntartsuk a sikerünket, (gúnyos elkurjantja magát) mivelhogy nincs is nekünk!
Tim: - Hány zenekar tud úgy stúdióba vonulni, hogy nincs meg előre semmi a zenéből? Manapság minden új zenekar úgy akar lemezt készíteni, hogy azzal rögtön befusson, a régi nagyok pedig úgy, hogy a következő albumuk megtartsa az addig elért pozíciójukat.
Marty: - Minket már nem igazán érdekel, ki mit gondol arról, amit csinálunk. Örülünk, ha valakinek tetszik, de nem igazán érdekel minket senki más véleménye.
Steve: - Ezért is történhetett meg, hogy az új albumon kihallatszik a Pink Floyd hatása: mert kurvára nem érdekel minket, ha kihallatszik! Komolyan, ennek már semmi jelentősége nincs. Valaki az NME-ben ír egy rossz kritikát a lemezünkről, mert úgy hangzunk, mint a Pink Floyd? Na és akkor mi van? Hatalmas szabadság rejlik ebben számomra. Nem kell megjátszanom magam, azt csinálom, amihez kedvem van. Azt csináljuk, amihez kedvünk van.
Tim: - És tudjuk, hogy minden újabb lemez lehet akár teljesen más, mint az előző.
Marty: - Sőt az is lehet, hogy a teljesen mást teljesen más módon csináljuk, és pont amiatt lesz majd ugyanolyan.
interjú+fotók:
Június 1-3. között egy különleges, királyi lakomának bárki részese lehet a Budavári Libamájfesztiválon.
Copyright © 2012
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
Pesti Est Kft. az Est Media Group tagja.
|
Iratkozz fel RSS-hírcsatornáinkra!
Programot ajánlok|Impresszum|Médiaajánlat|Felhasználási feltételek