A Charles Manson-féle gyilkos hippikommuna egyik kiugrott nőtagjáról, a gyilkosságokban sofőrként segédkező, majd koronatanúként „családja” ellen valló Linda Kasabianról elnevezett formáció a 2005-ös – jórészt az Oasis előzenekaraként lebonyolított – turnézás során igazi organikus együttessé változott. A digó-hippi eleganciájú Sergio Pizzorno dalszerző-gitáros-énekes és a proli sármjával a közönséget ujja köré csavaró Tom Meighan frontember – a Gallagher fivérekhez hasonló kétfejű szörnyetegként funkcionáló, de azoknál jóval szimpatikusabb – kettőse végre talált a basszusgitáros Chris Edwards mellé egy állandó dobost is Ian Matthews személyében, így az ismét Jim Abbiss producerrel készített új album felvételeinél már nemcsak sessionzenészek és gépek álltak rendelkezésre a ritmusalapokhoz. Az elődjét egységességben és ambícióban is felülmúló 2006-os lemez stúdiómunkái után a negyedik alapítótag, a három új dal komponálásba is besegítő gitáros-billentyűs Chris Karloff ugyan távozott a zenekarból, de az Empire című 39 perces mestermű addigra elkészült.
 
A nyitás rögtön a két slágerszám, a mindenféle (politikai, háborús, párkapcsolati) hatalmi játszmák témakörében mozgó Empire és Shoot The Runner, melyek glam-rockos alapszerkezeteinek közepére elszállt pszichedelikus betétek kerülnek, az előbbiben ideges hegedűkkel, az utóbbiban prog-rockos orgonaöntettel. A drogos Last Trip (In Flight) visszamutat az első lemez Primal Scream-es világába, a Sergio Pizzorno énekelte szexmániás Me Plus One végére párizsi arab zenészek által feljátszott egzotikus-pszichedelikus vonósok veszik át az uralmat, majd a régi szeretőkre és halott barátokra emlékező Sun Rise Light Flies rögtön keveri is e két hangulatot. Az Apnoea zaklatott technója egy lényegében egy nyúlfarknyi átkötés, aztán jön a lemez közepén elhelyezkedő csúcsdal, a By My Side, melynek vonósnégyes uralta középrészének közepére Beck-féle játékos folktornica kerül. Két stabilan lüktető elektro-rock darab (Stuntman, Seek & Destroy) után egy szépen kibomló akusztikus dal jön Pizzorno előadásában (British Legion), majd a lemez záró The Doberman pszichedelikus betétjében támadt hirtelen csöndlyuk után még egyszer monumentálisra nő a hangzás (még egy mexikói trombita is előkerül), aztán minden szépen elcsendesedik.
 
Nemcsak a 2006-os év egyik legjobb lemeze, de egyik legjobb koncertje is a Kasabian nevéhez fűződik: Pizzornóék október 28-án egy különleges, egyszeri fellépésen a BBC ötvenvalahány tagú nagyzenekarával – és a néhány szám erejéig Ringo Starr fiával, a második dobszerkó mögé beülő Zak Starkey-val (The Who, Oasis) – kiegészülve játszottak a londoni Roundhouse-ban, ahol az eksztázisba esett tömeg negyed órával a koncert után is kórusban énekelte a legutolsó ráadásszám vokáltémáját.