A New York-i TV On The Radio négy fekete és egy fehér zenésze (kinézetre polgárjogi harcostól kukáson át létfilozófusig terjed a skála) nem nagyon törődik mással, csak a zenekészítéssel, de azt művészi fokon végzi (na jó, George Bush-nak ők is beszóltak egy honlapjukról ingyen letölthető Dry Drunk Emperor című dallal, melyet a Katrina hurrikán másnapján rögzítettek). Új albumuk, a Return To Cookie Mountain a zseniális kategóriát gazdagítja, és pont. Experimentális popzene, olyan magas színvonalon, ahogy az irányzat megszületése – Brian Eno Another Green World című 1975-ös nagylemeze – óta csak elvétve hallhattuk.  
 
A TV On The Radio tagjai második eljövetelükhöz a gyakran nem hagyományosan használt hagyományos hangszereket hangmintákkal, elektronikával, fúvósokkal, csellóval, szitárral, rengetegféle billentyűssel, ütős és egyéb ritmuskeltőkkel egészítették ki, három ihletett dalszerző és három kompetens énekhang formálta a lemezanyagot (plusz még az amúgy hosszú pihenőn lévő David Bowie is bekuncsorogta magát egy vokál erejéig). Csak ismételni tudjuk magunkat: ez olyan zene, amitől garantáltan lúdbőrözik az ember, és amit csak nagyon hülye módon lehet körbeírni (egyszerre rockzene, popzene, soul, gospel, diszkó, pszichedélia, hiphop, elektronika és kísérleti avantgárd). A kvintett két lemeze között talán az a legnagyobb különbség, hogy másodjára még kevésbé kitapinthatók a hegesztési felületek – magától értetődő, mégsem megfogható ötvözet, azonnal ható, új zene született. Egy fenséges mestermű, ahol az egyes dalokon és a lemez egészén belüli rengeteg stíluskanyar egységes hangrengeteggé áll össze. Hangmassza, mely elsodor és magába szippant. Egy album, mely évtizedek múlva is futurisztikusnak fog hatni. Érzelmi bomba, ami meghatározhatatlan, katartikus robbanást okoz a gyomorban.