Regina Spektor ugyan már harmadik lemezénél tartott a 2003 legvégén kiadott, de feltűnést csak a következő évben keltő Soviet Kitsch-csel, ám ez a tiszteletbeli 2004-es album hozta meg számára a kritikai áttörést, amit aztán egy nagy lemezcégnél váltott igazi popdalokra. Nellie McKay két éve még egy nagykiadónál állt reményteljes nemzetközi karrier előtt (Get Away From Me), de inkább kirúgatta magát, hogy független státuszban harcolhasson saját koncepciója mellett – a minőségből ő sem adott alább, sőt. Joanna Newsom pedig hosszabb, radikálisabb felvételek míves produceri csomagolásával lépett tovább, szintén jó irányba. Nem kérdés, hogy 2006-ban – a másik amerikai független Szent Johanna, Joan Wasser, azaz Joan As Police Woman debütáló Real Life-ja mellett – ismét ők készítették a leginkább figyelemreméltó női korongokat (rajtuk és a popmezőny legjobbjain, a cserfes Lily Allenen, Lady Sovereignen és a svéd tinipop csodán, Amy Diamondon kívül persze többen is említést érdemelnek még: Cat Power, Neko Case és Beth Orton, a country Rosanna Cash, az Antony által protezsált Little Annie, a Cibo Matto után szólókarriert kezdő Miho Hatori, az amerikai Jennifer O’Connor, Nina Nastasia és Courtney Tidwell, az angol Amy Winehouse, továbbá az északi-európai mezőnyből Marit Larsen, Marit Bergman és Britta Persson is). 
 
Az Arthur nevű amerikai független zenei magazin köré csoportosuló – és leginkább a neo-hippi Devendra Banhart nevével fémjelezhető – freak folk színtérhez sorolt Joanna Newsom 2004-es lemezét komoly nemzetközi sajtóvisszhang fogadta, így bár továbbra is csendesen, ugyanannál a független kiadónál dolgozik, második szólólemezére mégis nagyobbat gondolhatott – és teljesültek is álmai. Hárfajátékát és énekét Steve Albini hangmérnök-producerrel (Pixies, Nirvana, PJ Harvey stb.) rögzítette, a nagyzenekari hangszereléshez Brian Wilson munkatársát és barátját, a nemrég Rufus Wainwright és Scissor Sisters mellett is kisegítő Van Dyke Parksot kérte fel társproducernek (választását azzal indokolta, hogy nagy hatást gyakorolt rá az amerikai zene szürke eminenciásának első szólólemeze, a Beach Boys-kollaborációk után rögzített 1968-as Song Cycle), a szalagokat pedig Jim O’Rourke (a Sonic Youth ex-tagja, többek között a Wilco és Beth Orton producere) keverte készre.
 
„Szélesvásznú, nagyköltségvetésű” csapat, mely mély, sűrű, magával ragadó anyagot hozott létre. Öt dal – a legrövidebb 7, a leghosszabb 17 perces! Hárfa, vonósok, néha fúvósok, itt-ott gitár, mandolin, bendzsó, harmonika, emelkedett, elvarázsolt világ, ahol a kompozíciók hagyományos dalformákat elutasító refrénmentes történet- és hangulatfolyamok Joanna még mindig kislányos, de már magabiztosan kezelt énekével (és egyszer szerelme, a Smog-vezér Bill Callahan harmóniavokáljával). Kate Bush és Björk rokonsága nyilvánvaló, de hibbantságban, nem evilági megjelenésben Joanna közelebb áll Josephine Fosterhez (aki idén XIX. századi német dalokat énekelt lemezre), és nem távoli tőle a kínai népdalok világa sem. Nyelvi gazdagság, elképesztő leleményesség, és persze nagy adag miszticizmus jellemzi a szövegeket (az album címét adó Ys egy tenger által elnyelt csodaváros neve volt a breton kelta mitológiában), képzeletet megdolgozó képek peregnek, megfejtendő allegóriák folynak egymásba, tökéletes összhangban a zenével: olyan túra ez, melyet az ember vonakodik elkezdeni, de aztán annyira élvezi, hogy abbahagyni sem akarja. A dalok gyakorlatilag ellenállhatatlanul sodorják magukkal a hallgatót – ha az első két perc után nem nyúlunk a Stop gomb felé, jó eséllyel végig is hallgatjuk. A lemez egyöntetű, elsöprő sikerű kritkai fogadtatása a bizonyíték, hogy a könnyű és a komolyzene keresi a kapcsolódási pontokat.