A Raise The Alarm című Sunshine Underground-album kapcsán nemrégiben már szóltunk a „New Yorkshire” néven emlegetett indie pop színtérről, most koncentráljunk csak a Long Blondesra, mely három lányt és két fiút tömörít (Kate Jackson énekesnő mellett a gitáros-billentyűs Emma Chaplin és a basszista Rennie Hollis is vokálozik, a fő dalszerző-szövegíró a gitáros-billentyűs Dorian Cox, míg a másik faszi, Screech Louder dobol). 2004-2005 során megjártak néhány helyi, obskúrus, illetve felfutóban lévő zenekarokra specializálódott kislemezkiadót, így aki odafigyelt, már türelmetlenül várhatta bemutatkozó nagylemezüket. Idén tavasszal végül leszerződtek a Rough Trade-hez és két újabb kislemez (Weekend Without Makeup, Once And Never Again) után végre megszületett a Pulp basszusgitárosának, Steve Mackey-nek a bábáskodása mellett a Someone To Drive You Home album, rajta a két említett beharangozó dallal, néhány korábbi, de újrarögzített kislemezzel, B-oldallal (Giddy Stratospheres, Separated By Motorways, Lust In The Movies), és pár hasonlóan remekbeszabott új szerzeménnyel.  
 
Legjobban azok a hallgatók jártak, akik most kezdik a kvintettel való ismerkedést, így rögtön egyik ámulatból eshetnek a másikba ezektől az első osztályú daloktól. Nem sok hasonlóságot fognak találni a város másik aktuális üdvöskéjével, az Arctic Monkeys kvartettel, hacsak azt nem, hogy a sikkes kinézetű Long Blondes zenéjében is jól felismerhetők a hatások. Azok azonban a proli-vonal helyett inkább az artisztikusabb, játékosabb, gunyorosabb Pulpra vezethetők vissza – aligha volt véletlen a producerválasztás. Persze jóval összetettebb dologról van szó: Kate éneke sokszor a Blondie-frontasszony Debbie Harry frázisait hozza, ám helyenként sokkal szívfacsaróbb nála, a három lány közös vokáljai a hatvanas évekbeli girl group hangzást csempészik vissza (de kevesebb direkt iróniával, mint a Pipettes tagjai teszik saját bemutatkozó albumukon), sőt – még mindig az énekről szólva – a hetvenes évek végi punkcsajok (Siouxsie Sioux, Ari Up, Hazel O’Connor, Chrissie Hynde) fojtott dögössége is visszaköszön (bár aki a hajdani new wave előadókat nem ismeri, annak lehet, hogy csak a hasonló forrásból merítő Gwen Stefani neve ugrik be).  
 
A zenében ott lüktet a diszkó, a gitárok folyamatosan egymásba úsznak, nagyívű Burt Bacharach-dallamok feszülnek poszt-punk struktúrákhoz, egyre emelkedő, éles riffek között szolid szintieffektezés úszkál, táncba hívó, pompás szexi dalok követik egymást sorban. Az énekesnő festményeivel díszített borítófüzet közepén a Veszett a világ szerelmespárjával példálózó lemez témái a szerelem körül mozognak, sőt szó szerint mozgósítják a hallgatót, unalomba fulladt arcokon élcelődnek, lehetőségeket elszalasztó fiatalok elrettentő példáival késztetnek cselekvésre, és vázolják, hogy mire van (és mire nincs) szüksége egy lánynak, sőt a sheffieldi fiataloktól azt is megtudjuk, hogy miért kell távol tartani magunkat Londontól. Ezekből az összetevőkből egy sajátos hangulatú és megszólalású album állt össze – ha körbenézünk, jelenleg nemigen találunk ennél üdébb gitárpop zenét Angliában.