(Rough Trade / CLS)
Magasra tette a mércét második albumával az Anglia és Új-Zéland között ingázó ifjú dalszerző-frontember, Finn Andrews és Veils nevű zenekara, mely The Runaway Found című 2004-es debütálásánál összetettebb és egységesebb anyagot jelentett meg, előkelő helyet kiharcolva 2006-as év legfigyelemreméltóbb lemezei között.
Magasra tette a mércét második albumával az Anglia és Új-Zéland között ingázó ifjú dalszerző-frontember, Finn Andrews és Veils nevű zenekara, mely The Runaway Found című 2004-es debütálásánál összetettebb és egységesebb anyagot jelentett meg, előkelő helyet kiharcolva 2006-as év legfigyelemreméltóbb lemezei között.
Andrews a 2004-es lemez megjelenése után nemcsak teljesen újjászervezte zenekarát, de az erős nyugtató hatású gyógyszerről elnevezett Nux Vomica anyagát sem a brit Bernard Butlerrel (ex-Suede, The Tears) vette már fel, hanem az ausztrál Nick Launay producerrel, aki Nick Cave legutóbbi stúdiólemezein, a Nocturama és Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus albumokon is dolgozott. A választás nem véletlen, ahogy az 1983-as születésű Andrews is hallhatóan újabb példaképeket talált magának második lemezanyagához: a borongós ausztrál énekes-poétával való hasonlóság például egyértelmű, de mégsem zavaró, ahogy a szintén Cave zenei rokonságba tartozó David Eugene Edwards (16 Horsepower, Woven Hand) folkos-countrys munkásságát idéző hatások, illetve a Mike Scott-tól és az ő Waterboys együttesétől ismert megoldások is ügyesen lettek beépítve az új Veils-számokba.
A kezdő Not Yet már rögtön figyelemfelkeltő: kósza billentyűhangok, majd elindul a feszült zakatolás, rekedt, elcsukló hangú énekkel kísérve (ami az egész albumra, illetve Finn Andrews – a fent említett hősöket idéző – előadói stílusára végig jellemző). Ezt követi két egymáshoz hasonló szerzemény, a Calliope! és az első kislemezdalnak választott Advice For Young Mothers To Be (melynek rózsaszín, kisbabás klipjében mindenki megcsodálhatja az elbűvölő Sophia Burn basszusgitároslányt). Könnyedebb hangszereléssel, megnyugtatóan dallamos billentyűtémákkal, kedves női vokállal készítik elő a lemez egyik legütősebb számát (Jesus For The Jugular), melyben hangsúlyosan minimalista dob és sipító, tremolós gitárok támogatják a végére mániákussá váló éneket, hogy utána sodró billentyűkkel induló, feszes basszustémájú Pan című számmal el is érjünk az album feléhez. Hangulatát, felépítését tekintve ehhez a vonalhoz kapcsolódik még a baljóslatú orgonával induló címadó dal, a Nux Vomica is. Ez a Nick Cave-i struktúra adja az album legerősebb pillanatait, borús, kevés hangszert használó versszakok, majd hirtelen berobbanó, zaklatott refrének, fokozás, majd feszültségkeltő kiállások, és újra a zakatoló elborultság. A lemez egészéhez, összhatásához persze hozzátartoznak a könnyedebb, néhol csilingelő, megnyugtató dallamokkal, vokálokkal ellátott, kevésbé komor szerzemények is.
Andrews és zenekara ezzel a lemezével ügyesen és profin értelmezi és használja fel a rocktörténeti hatásokat, sajátosan újraformálva már ismert hangulatokat. Ebben a tíz számban minden a helyén van, minden pont annyi, amennyinek lennie kell, a hatásokat is beleértve.
A kezdő Not Yet már rögtön figyelemfelkeltő: kósza billentyűhangok, majd elindul a feszült zakatolás, rekedt, elcsukló hangú énekkel kísérve (ami az egész albumra, illetve Finn Andrews – a fent említett hősöket idéző – előadói stílusára végig jellemző). Ezt követi két egymáshoz hasonló szerzemény, a Calliope! és az első kislemezdalnak választott Advice For Young Mothers To Be (melynek rózsaszín, kisbabás klipjében mindenki megcsodálhatja az elbűvölő Sophia Burn basszusgitároslányt). Könnyedebb hangszereléssel, megnyugtatóan dallamos billentyűtémákkal, kedves női vokállal készítik elő a lemez egyik legütősebb számát (Jesus For The Jugular), melyben hangsúlyosan minimalista dob és sipító, tremolós gitárok támogatják a végére mániákussá váló éneket, hogy utána sodró billentyűkkel induló, feszes basszustémájú Pan című számmal el is érjünk az album feléhez. Hangulatát, felépítését tekintve ehhez a vonalhoz kapcsolódik még a baljóslatú orgonával induló címadó dal, a Nux Vomica is. Ez a Nick Cave-i struktúra adja az album legerősebb pillanatait, borús, kevés hangszert használó versszakok, majd hirtelen berobbanó, zaklatott refrének, fokozás, majd feszültségkeltő kiállások, és újra a zakatoló elborultság. A lemez egészéhez, összhatásához persze hozzátartoznak a könnyedebb, néhol csilingelő, megnyugtató dallamokkal, vokálokkal ellátott, kevésbé komor szerzemények is.
Andrews és zenekara ezzel a lemezével ügyesen és profin értelmezi és használja fel a rocktörténeti hatásokat, sajátosan újraformálva már ismert hangulatokat. Ebben a tíz számban minden a helyén van, minden pont annyi, amennyinek lennie kell, a hatásokat is beleértve.
Linkek
