Igen, a néhai Jeff Buckley kedvese nem esett messze szerelme világától, és tehetségét a legnagyobb kortársak gondozták. Joan a kilencvenes évek elején eredetileg hegedűsként és gitárosként lett tagja a Dambuilders nevű zenekarnak (melyben egy rövid ideig Buckley is megfordult), aztán mindenféle projektek következtek, melyekben már társszerzőként is szerepet vállalt (Black Beetle, Those Bastard Souls, Mind Science Of The Mind, Sex Mob stb.), majd lassacskán beindította szólókarrierjét. De még akkor is sorra kapta a felkéréseket, csatlakozott Antony zenekarához (az I Am A Bird Now albumon brácsásként működött közre), aztán Rufus Wainwright koncertzenekarába került gitáros-hegedűs-vokalistaként, szerepelt a Want Two-n, sőt Rufus turnéin néha az övé lett az „előzenekari” pozíció is (ahol akusztikus gitárral előadott dalai még nem pompázhattak teljes fényükben). Joan tehetségét sokan mások is felismerték, csupa klasszis közé csöppent az évek során: dolgozott Lou Reeddel, Elton Johnnal, Dave Gahannel, Nick Cave-vel, a Sparklehorse-zal, Tanya Donellyvel, Sheryl Crow-val... Legutóbb a Ta-Dah című második Scissor Sisters-albumon működött közre, és szerepelt a Hal Willner által összehozott remek tengerészdal-feldolgozáslemez, a Rogue’s Gallery sztárparádéjában is. 
 
Ezek után nem is annyira meglepő, hogy mennyire nagyszerű saját produkciója. Hogy a szűk körnél maradjunk, a debütáló Joan As Police Woman-album – melyet egy címnélküli hatszámos EP előzött meg 2004-ben – leginkább a 2005-ös Martha Wainwright-lemezhez hasonlítható, de Regina Spektor (Soviet Kitsch, Begin To Hope), Cat Power (You Are Free, The Greatest), Feist (Let It Die, Open Season) vagy a Goya Dressből ismert Astrid Williamson neurotikus dalai is eszünkbe juthatnak a hallatán. A lemez a címadó számmal, a magányos zongoraakkordok köré szőtt elbűvölő Real Life-fal kezdődik, melynek végére vonósok úsznak be, aztán a következő Eternal Flame-ben már csatlakozik a ritmusszekció is (a Joan As Police Woman projekt másik két tagja: Rainy Orteca basszusgitáros-vokalistanő és Ben Perowsky dobos), és ekkor már ízelítőt kapunk a dalszerző-énekesnő néha Feisttel rokon hangképzési tehetségéből. Ezután lassú tempójú, zongoraközpontú, szép vonóskörítésű, hegedűszólós, melankolikus dalok sorjáznak (Feed The Light, The Ride), majd egyre színesebb és egyre tempósabb lesz az anyag. Egy Antonyval közös gyönyörű duett (I Defy) és egy fúvósokkal dúsított középtempós darab (a már egészen memphisi hangszerelésű Flushed Chest) után egy lendületes, gitáros popdal következik csikorgó hegedűszólóval (a számonkérő hangvételű Christobel akár Buckleynak is szólhat), majd a levezetés ismét lassabb tempójú: a bluesosan lüktető Save Me és az egészen megkapó, soulos hangszerelésű Anyone után a záró We Don’t Own It a 2003-ban elhunyt Elliott Smith előtt tiszteleg. A dalszövegekben várakozásokról, tanulságokról, élettapasztalatról, megerősödésről tanúságot tévő Joan is tisztelet érdemel – és aligha kérdés, hogy meg is kapja.