Mennyire fontos része életednek a filmnézés? 
 
Nagyon kevés filmet nézek, és moziba is ritkán jutok el, mivel nem a városban lakom. Nézhetnék persze DVD-ket, de az drága mulatság, még akkor is, ha kölcsönzöm. Számomra tehát a filmnézés egy luxusdolog. Azokat a filmeket nézem csak meg, melyek valamilyen munkához kapcsolódnak. A Fehér tenyér forgatása előtt például jó pár filmet láttam - igaz, egyik sem volt közülük sportfilm. 
 
Mik voltak azok? 
 
Például az Apokalipszis most, mert emlékeimben annak a hangulatában volt egy olyan atmoszféra, amit rokonnak éreztem a saját filmemével. Furcsa, hogy milyen távoli dolgok hatnak egy filmre, az én agyamban ugyanis felvillant egy csomó olyan apróság, amit máshol láttam, és fel szerettem volna használni. Sok mindent újranéztem, de kizárólag a munka kedvéért, nem puszta kedvtelésből. 
 
Ezek szerint, ha munka után kicsit ki akarsz kapcsolódni, nem az első gondolatod, hogy betolj egy korongot a lejátszóba? 
 
Igazából nem szeretek filmet nézni, mert zavar. Telítve vagyok képekkel, gondolatokkal, és mások erőszakos gondolatátvitelét - ami nem egyszer hülyeség - már nem tudom befogadni. Szeretem minél tisztábban magamba engedni a dolgokat, és nem egy más által készített szűrőn keresztül látni a világot. Számomra, életemnek ebben a szakaszában fontosabb a tisztulás, mint a telítődés. 
 
Becslésed szerint mikor leszel megint nyitott a filmekre? 
 
Vannak periódusok, amikor habzsolom a filmeket, de csak rövid ideig tartanak, és aztán megint idegenkedem tőlük. Nem utolsósorban azért, mert manapság egyre kevesebb a jó film. Régebben mindent be tudtam fogadni, mindenben találtam valami jót, de ma már sokkal kritikusabb vagyok. Két dolgot persze korábban sem fogadtam el: ha egy film kizárólag pénzszerzési szándékkal készült, és ha valaki csak azért rendezett meg valamit, hogy a karrierjét építse. Elkerülhetetlen, hogy a vásznon látszódjon az alkotók érdeklődése a téma, az anyag iránt. Régen ebben az esetben elnéztem kisebb hibákat és ügyetlenségeket, de ma már az is idegesít, ha valami nincsen elég jól megoldva - és ez persze a saját munkáim megítélésére is igaz. 
 
Színésznek készültél, a főiskolán mégis rendezést tanultál. Miért? 
 
A véletlenek sorozatának köszönhető, hogy filmekkel foglalkozom, mert sosem voltam fanatikusan megszállott filmrajongó. Jellemző az életem stációira, hogy addig foglalkozom egy dologgal, amíg érdekel: éppen amikor elegem lesz a forgatókönyvírásból, megkezdődik a forgatás; amikor abba is belefáradok, kezdődik a vágás; amikor kész a film, jön a bemutató - és mivel mindegyik állomás másfajta embert és munkát igényel, a dolog nagyon komplex, így hát nem veszítem el az érdeklődésem. Arról nem is beszélve, hogy a következő filmnek teljesen más a témája, más közegben játszódik, újabb expedíciót jelent. 
 
Mi zavar legjobban a filmezésben? 
 
Hogy egy filmet csakis rengeteg pénzből lehet elkészíteni, nem elég hozzá egy ceruza és egy papír. A pénzszerzés rengeteg kompromisszummal jár, és olyan emberekkel, akikkel nem szívesen tartom a kapcsolatot. Nem szeretem például a fesztiválozást, mert az az érzésem, hogy piaci kofaként népszerűsítem a filmemet. 
 
Visszatérve az előző kérdéshez, van konkrét emléked arról, hogy miért döntöttél a filmezés mellett? 
 
Régen a film csak annyira érdekelt, mint bármely más művészeti ág, és szórakozásból jártam moziba. A legjobban persze olyan rendezők munkái érdekeltek, mint Buňuel, Fellini, Cassavetes és Kubrick, de például az irodalomban is körülbelül ennyire tájékozott voltam, tehát valamennyire ismertem a fontos írókat és költőket. Mielőtt jelentkeztem a főiskolára, nem voltam túl elszánt, olyannyira, hogy egy sikertelen próbálkozás esetén kész lettem volna elhagyni az országot, és valami teljesen másba kezdeni messze innen. Emlékszem, egy haverom beszélt rá, hogy rendezés szakra adjam be a papírjaimat, így aztán jelentkeztem színház- és filmrendezői szakra egyaránt. Végül a filmrendezést választottam, és nem is bántam meg, mert az első főiskolai rövidfilmjeim meghozták a kedvemet: néhány percben sikerült egy speciális és szuverén univerzumot létrehoznom, amely teljesen különbözött az általam addig látott munkáktól. Nagyon fellelkesített, hogy viszonylag egyszerű eszközökkel be tudom mutatni a saját belső univerzumomat, közölni tudom a gondolataimat, teremtek valamit, ami az enyém. Így kezdődött. 
 
Más rendezők filmjeiben is a jól felépített szuverén univerzumot keresed? 
 
Kell, hogy érezzem a hitet, az őszinte és komoly érdeklődést. Sajnos azonban nincsen olyan kortárs rendező, akinek a munkái olyan katartikus hatással lennének rám, mint egy-két film, amit tizenhat évesen láttam. Ez persze rajtam is múlik, mégis azt gondolom, hogy ma nem készülnek igazán nagy filmek, mert más világban élünk, máshogy rezegnek a dolgok a levegőben, mint például a hatvanas években. Nagyság alatt természetesen nem fizikai monumentalitást értek, hanem a gondolat és a psziché kibontásának monumentalitását. 
 
Azok a bizonyos nagy filmek ma is hatnak rád? 
 
Igen, legutóbb például egy Pasolini-filmet, a Teorémát néztem újra, és nagyon erős hatással volt rám. Egyébként Kuroszawával is hasonló a helyzet. Manapság jó kis rendezők vannak, de nagy filmek nincsenek. Legalábbis én egyet sem tudnék mondani... 
 
Gyerekkorodban, a videó hőskorában milyen filmeket néztél? 
 
Elsősorban az extrém dolgokra mozdultunk rá: ha valakinél volt egy ilyen kazetta, akkor azonnal rohantunk hozzá. Ezek közül a legjobban A halál pillanatai című dokura emlékszem, ahol durva haláleseteket lehetett látni élőben - öngyilkosságokat, a majom agyának felvágását és a velő megevését, gázzal és villamosszékkel történt kivégzéseket, lefejezéseket. Egyszer láttam csak ezt a filmet körülbelül tizenkét éves koromban, de gyakorlatilag az összes jelenetére emlékszem. Szintén élénken él az emlékeimben a Késői cézár című német dokumentumfilm, ami Ceausescu rémtetteiről szólt. És persze néztünk pornófilmeket is... 
 
Tudom, hogy van DVD-lejátszód. Milyen filmeket tartasz otthon? 
 
Talán két-három film van, azokat is ajándékba kaptam. Ezek közül azt hiszem, az egyetlen értékelhető az Andrej Rubljov.