Az ezredefordulón indult Mastodon a Leviathan című második album pazar kritikái után végre megkapta a megérdemelt nagykiadós szerződést, s a nagyobb tét az egész műfajnak utat mutató csúcsteljesítményre ösztökélte a kvartettet. A Mastodon zenéje agyas, komplex art-prog-metal, ahol minden csavar, ritmusképlet, témaváltás és gitárszóló mérnöki precizitással van a rendszerbe helyezve – a helyenként előforduló dzsesszes virtuozitás, a pszichedelikus elszállások már csak a habot jelentik a tortán. Szokás a Toollal rokonítani, de a komplexitás, az extrém megoldásokhoz való vonzódás miatt a Mars Voltával való összehasonlítás is megállja a helyét (a Mars Volta azért valamivel továbbmegy az experimentalista szemléletben). A minőség is ugyanaz, a keményvonalasabb atlantai kvartett azonban nem rugaszkodik el annyira a hagyományos dalstruktúráktól, miközben több különféle stílust (köztük southern és stoner rockot, doom metalt és hardcore-t) emel be zenéjébe. A Moby Dick című regényt feldolgozó Leviathanhoz hasonlóan a Blood Mountain is konceptlemez: a hallgató egy küklopszokkal, alakváltókkal, démonokkal és más fura szerzetekkel népesített mitikus fantasy világba csöppen, ahol az 50 percen és 12 számon át tartó történet egy mágikus kristálykoponya felkutatását meséli el. A szokatlanul dallamos énektémák a legelvetemültebb metálosokban sem kelthetnek ellenérzéseket, mert ezeket bőven ellensúlyozzák a zseniálisan megírt dalok, az egyedülálló ötletesség, a változatos témák, a kitűnő zenészi teljesítmények (főképp Brann Dailor elképesztő dobolása) és a makulátlan hangzás. 
 
A vendégénekesként közreműködő haverok személye is sokat elmond arról, hogy hova helyezzük a Mastodont a rockhierarchiában: Josh Homme a Queens Of The Stone Age, Cedric Bixler-Zavala a Mars Volta, Scott Kelly pedig a Neurosis frontembere. Mindannyian nagy tisztelői az atlantai zenekarnak, és megtiszteltetésnek vették, hogy szerepelhettek az albumon, amely borítékolhatóan a rockzenei magazinok egyik favoritja lesz az év végi listaállítások idején.