- Hogyan született meg a film története?
 
- Ahogyan minden történet, amibe belekezdek: megkérdezem a kislányaimat, hogy meséljek-e nekik, és belefogok egy mesébe, ami számomra is legalább annyi meglepetést tartogat, mint nekik, hiszen akkor és ott találom ki a fordulatokat. Ezt a filmet is így szerettem volna elkészíteni - hinni a történet erejében, és abban, hogy a legkevésbé valószínű elemek egységes és izgalmas egésszé kovácsolják a mesét. Chris Doyle (Wong Kar-wai állandó operatőre - a szerk.) felkérése, a legkülönbözőbb színészek szerződtetése, a sajátos elbeszélő stílus alkalmazása és a ragaszkodás azokhoz az elemekhez, melyek egy szokványos filmet darabjaira szakítanának, mind-mind kockázatos vállalás volt, de nem hiábavaló. 
 
- A főszereplő Cleveland Heep figurája nem egy klasszikus mesebeli karakter. Hogyan jutott eszébe ez az ember? 
 
- Valami házmesterféle alakra gondoltam, aki hétköznapi, teljesen e világi munkát végez. Csak később jutott eszembe, hogy milyen izgalmas lenne, ha ő tulajdonképpen bujkálna ebben az épületben - Heep önkéntes száműzetése valójában ok nélkül való, és ettől igazán érdekes az ő figurája. 
 
- Miért lett a film központi motívuma az a közösségi érzés, amely abból fakad, hogy egy csomó ismeretlen ember ugyanabban az épületben él? 
 
- Alfred Hitchcock klasszikusa, a Hátsó ablak óta izgat engem az a kapcsolat, ami az egy épületben élő embereket összeköti. A szereplők megismerését egy Agatha Christie-misztériumhoz teszi hasonlatossá ez a helyzet, ezért a nézőnek komoly erőfeszítésébe kerül, hogy kiigazodjon a különböző figurákon, és ha elakad, akkor bizony elölről kell kezdenie a kutatást. Jó, ha oka van az embernek arra, hogy megismerje a szomszédait... 
 
- Nehéz volt elkészíteni a Lány a vízbent? 
 
- Kicsit olyan volt, mint egy szellemi akrobatamutatvány: mintha a képzeletbeli hegy túloldalán minden lehetséges volna, nem lennének többé korlátok. És csak rajtam múlna, hogy átkelek-e az akadályom, hogy meg tudom-e mászni a hegygerincet. Manapság ritka az olyan film, ami két órán keresztül különleges, szinte leírhatatlan élményt nyújt, és ha az ember végül kisétál a moziból, képes lesz újra hinni. Én szeretném megmászni a hegyet, szeretnék olyan filmeket készíteni, melyek felszabadító érzelmeket váltanak ki a nézőből, ha kell, spirituális élménnyel gazdagítják őt. 
 
- Ön szerint van ennek a filmnek vallásos olvasata? 
 
- Én nem vagyok vallásos ember. Ez a film azonban tele van metaforákkal, melyek arra utalnak, hogy jelenleg mindannyian el vagyunk veszve. Erről szolt A falu is, hogy szükségünk van egymásra. Meg kell tanulnunk újra hinni a hitben. Mert mibe kerül az nekünk, ha összecsapjuk a bokánkat, és újra elkezdünk hinni? 
 

- Gondolja, hogy mindenkinek konkrét feladata van az életben? Hogy a dolgok összefüggenek? 
 
- Az íróember feladata az, hogy az olvasóban táplálja ezt a hitet. Az a jó író, aki hisz abban, hogy fontos feladatot teljesít. Amikor 12 éves voltam, a szüleimmel a JFK reptérre utaztam, de a gépünk később indult a tervezettnél, ezért bementem egy könyvesboltba. Ott találtam egy könyvet, melynek She’s Gotta Have It volt a címe, és melyet Spike Lee arról írt, hogy miként készítette el első filmjét. Teljesen el voltam tőle ájulva, mert nem tudtam, hogy az ember csak úgy elkezdhet filmezni. Ennek a könyvnek köszönhetően kezdtem el filmezést tanulni, lettem ismert rendező, és kerestem annyi pénzt, hogy létrehozhassak egy alapítványt, mely többek között Indiában segíti a hátrányos helyzetű emberek oktatását. Ezek szerint Spike Lee életeket ment Indiában, az ő könyve és munkássága egy fontos láncszem egy olyan folyamatban, mely pozitív eseményeket eredményez. 
 
- Elmondta ezt már Spike-nak is? 
 
- Sok mindent mondtam már neki, de ezt nem. Félek, érzelgősnek tartana.