Felix Buxton és Simon Ratcliffe a Basement Jaxx mellett egy független kis lemezkiadót is üzemeltet Atlantic Jaxx néven, s a visszatekintő kiadványok után kissé több energiát szenteltek ebbéli tevékenységüknek. 2006 elején megjelentették cégük a második válogatásalbumát (Atlantic Jaxx Recordings – A Compilation vol. 2), júliusban pedig egy kelet-európai tradicionális zenéket és azok remixeit tartalmazó gyűjteményt (Gypsy Beats And Balkan Bangers), mely saját új szerzeményeikre is erős hatást gyakorolt – honlapjukra pedig készítettek egy 80 perces mixet, amibe bőségesen illesztettek az új dalokból is.  
 
Az új stúdióalbum, a Crazy Itch Radio keretét egy fiktív rádióadás adja, bár túlzott koncepciót nem erőltettek Felixék az anyagra (a négy közjáték mellett egy-egy dal bevezetője utal a címre). Sokkal inkább olyan a hangulata, mintha már rögtön az elején egy tetőpontjára jutott buliba csöppentünk volna és onnantól szem- és fültanúi lennénk egy fokozatosan elcsendesedő, virradatig tartó mulatságnak. A Crazy Itch Radio egy szégyentelenül (pop)slágeres, végig énekes dalokat tartalmazó, egyszerűnek tűnő, azonnal ható, mégis sokrétű lemez, mely megidézi a zenekar kezdeti korszakát és nagy nevek helyett ezúttal ismét kevésbé ismert énekesnőknek nyújt szereplési lehetőséget. Az egyre nagyobb népszerűség hatására óhatatlanul is biztonságosabb – talán a vártnál kevésbé őrült – album, ugyanakkor egy kézen is könnyedén megszámolhatók azon tánczenei formációk, melyek negyedik sorlemezükre is ennyire erős dalokat és élvezetes zenét képesek komponálni. 
 
Egy röpke, ám monumentális nyitány után tipikus Jaxx-kislemezzel kezdődik a korong: a már korábban is vendégeskedő Vula Malinga által énekelt Hush Boy funkkal, soullal, diszkóval, sok effekttel, apró ötletekkel teleaggatott csiricsáré karácsonyfa. A második kislemeznek választott house-os/diszkós Take Me Back To Your House-ban mintha Kylie Minogue-ot hallanánk, és a dalt egy lökött bendzsó-motívum is kíséri végig. A buli tetőpontját kitoló román rézfúvós betéttel spékelt Hey You-ban egy svéd énekesnő, Robyn az egyik vendég (aki a tinipop kategóriából címnélküli 2005-ös lemezével lépett át az értékes előadók mezőnyébe), a másik pedig Serge, az ötvenéves orosz harmonikás (aki egy keverőpultra kiöntött csésze kávéval majdnem tönkrevágta az egész lemezanyagot). A soul-diszkós On The Train lassít kicsit a tempón, a párok elfoglalják a szobákat, a többiek pedig Lady Margával tesznek egy riói hangulatú kitérőt, a grime keretein belül maradva (Run 4 Cover). Némi vízipipás lazulás (Smoke Bubbles) után a lemez egyik legjobb dala következik: a vonósdíszítésű elektro-soulos Lights Go Down fejbekólintott hajnali hangulatjelentését egy mára elfeledett brit soul énekesnőnek, Linda Lewisnak köszönhetjük. Aztán következik egy utolsó nekilendülés (az Everybody című feszes Jaxx-diszkóval), majd a végső elcsendesedés (Keep Keep On) és egy ábrándos-álmodozós, elektro-popos ágyba bújás (U R On My Mind), hogy aztán a pár másodperc után következő bónusz szösszenet már végképp az álmunkat fesse csak alá.