Eljött Tom Petty kanonizálásának ideje! A Fun Lovin’ Criminals-vezér Huey-től a Strokeson és a Killersen át a Scissor Sistersig szinte mindenki arról beszél, hogy mennyire nagy hatással volt/van rá az örökifjú kinézetű – valójában már 55 éves – amerikai dalszerző-énekes. Bob Dylan-es szerzői vénájával és Heartbreakers nevű kísérőzenekarával Petty örökérvényű rockzenét alkotott Beatlesből és brit beatből, Byrds-ös harmóniákból, Exile On Main Street környéki rock’n’rollból, csilingelő country-rockból, Bruce Springsteen-i, Neil Young-i dalszerző-előadó hagyományokból, és még olyan végletes kategóriákat is stílusosan épített be magán-univerzumába, mint a szoft-rock vagy a new wave (na jó, az a fajta szerzői new wave, amint például Elvis Costello korai korszaka képvisel).  
 
A cím nélküli 1976-os debütálás mellett az abszolút csúcsmű, az 1979-es Damn The Torpedoes és az első szólóban (vagyis a Heartbreakers nélkül) kiadott korong, az 1989-es Full Moon Fever sorolható még mindenféle fenntartás nélkül a bevezetőben említett instant klasszikus tartományba, de igazság szerint egy best ofnyit minden háztartásban tartani kellene életművéből. A kilencvenes években is tisztességes – bár már kissé ingadozó – színvonalon alkotott (főleg a Rick Rubinnal készített két lemez, az 1994-es Wildflowers című szóló és az 1999-es zenekari Echo dícsérhető), legutóbbi kiadványa, a 2002-es The Last DJ viszont csúnyán megbukott.  
 
A 12 év után ismét (immár harmadik alkalommal) szólóban rögzített Highway Companion azonban máris köszörüli a csorbát. Petty – nem számítva a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján működő Traveling Wilburys szupergrupp két albumát – harmadszor dolgozott közösen zenészbarátjával, Jeff Lynne-nel, aki a produceri teendők mellett számos hangszer megszólaltatását is magára vállalta (rajtuk kívül mindössze egy gitáros szerepel még a korongon), így a hangzás túl nagy meglepetést nem okoz az ELO-főnök stílusát ismerőknek (Electric Light Orchestra: Zoom, George Harrisson: Brainwashed). Ezúttal azonban szerencsére nem túlkapóan bombasztikus a megszólalás, teret kapnak nyersebb, szikárabb hangképek, a dalok pedig önmagukban is elvinnék a lemezt. Változatosak, hagyományos mivoltuk ellenére is karakteresek (Square One, Flirting With Time, Damaged By Love), apró örömökről regélnek (Petty az utazás motívumán keresztül elmélkedik bennük az idő múlásáról), és mivel nem azonnal hatnak, még sokáig érdemes lesz elővenni őket.