A Stockholmban élő Dreijer testvérek hazájukban 2001-ben mutatkoztak be cím nélküli debütáló albumukkal, 2003 januárjában pedig kijött a lassan kibomló, de annál sikeresebb karriert befutó második korong, a Deep Cuts, melyen már tökélyre fejlesztett formában szól eurodiszkóból, szintipopból, house-ból, downtempóból, keleti motívumokból és popzenéből gyúrt speciális északi elektro-popjuk. A 2003-as lemez 2004 elején megjelent néhány további európai országban is és a megállíthatatlan siker hatására végül 2005 februárjában kapott rendes terjesztést az Atlanti-óceán mindkét partján (ezen a 2005-ös albumverzión már szerepelt három bónuszdal a duó által időközben elkészített Hannah med H filmzenelemezről is). A Deep Cuts album Heartbeats című kislemezslágerét egy svéd akusztikus gitáros dalszerző-énekes, az argentin felmenőkkel rendelkező José González is feldolgozta 2003 végén megjelent Veneer című bemutatkozó nagylemezén, s az ő interpretációja végül a gumilabdás Sony Bravia reklámnak köszönhetően sokkal nagyobb siker – a 2005-ös év egyik legtöbb példányban fogyó kislemeze – lett. Addigra Karin már egy másik előadót is egy nagy slágerhez segített (társszerezője és énekese volt a kísérteties What Else Is There?-nek a Röyksopp The Understanding című 2005-ös albumán), és fivérével együtt már javában dolgozott a Knife harmadik sorlemezén, mely végül 2006 márciusában látott napvilágot.  
 
Az 1975-ös születésű Karinról eddig is tudtuk, hogy borzongató hangú énekeső, hét évvel fiatalabb öccséről, Olofról pedig, hogy tökéletesen képes hangokba ültetni elszigetelt gyermekkoruk emlékeit. Az élő fellépésektől sokáig irtózó duó ezúttal is filmes élményekből épített be zenéjébe, ám most nem a Beverly Hills-i zsaru (és főleg annak zenéje), hanem Kaurismäki- és Hartley-filmek voltak rájuk hatással. A Silent Shout ennek megfelelően kevésbé táncos, inkább művészibb lemez lett, ám szerencsére cseppet sem művészkedő. Hangminták helyett ezúttal már mindent maguk állítottak elő (na jó, a slágeres Marble House-ban közreműködik egy honfitársuk, Jay-Jay Johanson is), a fagyos elektronika vadabb, őrültebb, kísérletezőbb a korábbi nekifutásoknál (mégis hatásosan töltődött meg pulzáló élettel), és bár messze nem olyan popos a dalpark, mint három éve, a különleges melódiák így is azonnal bennragadnak a hallójáratokban. A szirénhangú énekesnő senkihez sem fogható – Björknél kegyetlenebb, Kate Bush-nál nyersebb és a maga módján szinte mindenki másnál szenvedélyesebb. Akárcsak a hangszerelésben, az énekdallamokban is erősödött a távol-keleti motívumvilág, a durva torzítások pedig fokozzák az egyszerre sötét és viccesnek szánt hangulatokat.
 
A részletgazdag, hátborzongatóan gyönyörű zene abszolút innovatív, a Knife nem állt le az elért eredményeknél, inkább tovább kutatott az ismeretlenben – keresett és talált is. A költői, nehezen megfejthető szövegek éppen eleget sejtetnek ahhoz, hogy elvezessenek a megvilágosodáshoz („mutass olyan szerelmet, amit egyikünk sem ismer / pénzért énekelek / mely égeti a kezem”) és a katarzishoz („kíváncsiságból kinyújtom a kezem a menny felé / nem tudom, hogy mit is kérjek / mi van arrafelé számomra”). Az összességében meglehetősen sűrű, nehéz lemez pedig tartalmaz annyi tisztást, amennyi nagy valószínűséggel még évekkel később is elegendő lesz új meg új belemerülések kipihenésére.