Az Orson csiricsáré ska-punk kinézetű harmincas jenkijeihez képest a Feeling finom zakókat viselő huszonéves tagjai elegáns angol úrfik, akik – bár a két kvintettben az Electric Light Orchestra vagy a Queen iránti tisztelet nyilván közös pontot jelent – inkább a Supertramp együttest tartják minőségi mércéjüknek (szerencsére a fejhangok és szakállak nélkül). Kifinomult, romantikus és arisztokratikus angol popzenéjük néha már viccesen pedáns, sőt hiperkorrekt (a Strange című dal csúcspontján az unappreciated szót nem s-sel, hanem sz-szel ejtik!), de a gitáros-énekes Dan Gillespie Sells és társai (köztük a basszista posztján Sophie Ellis Bextor popénekesnő férje, a kölyökképű Richard Jones) annyira jól kidolgozott és felépített dalszerkezetekkel dolgoznak, hogy az feltétlen tiszteletet parancsol (a befutást hozó kislemezdal, a hatperces Sewn valóságos bravúrdarab). A Same Old Stuff ugyan a Lenny Kravitz-féle Beatles-nyúlásokat idézi vokáljaival (bár a Feeling tagjai Lennon helyett hallhatóan McCartney és az ő Wings nevű hetvenes évekbeli zenekara mellé teszik le voksukat), a Love It When You Call pedig már majdnem a Darkness-féle komolytalanságba csúszik (bár megtámaszkodik a Cars-féle new wave-ben, mielőtt pofára esne), de mire a 12. dal, a Blue Picadilly – a sötétkék metróvonal – elér London központjától az észak-keleti külvárosba, a Leicester Square-től 12 megállónyira lévő Bounds Greenbe (ahol Gillespie Sells felnőtt), minden a helyére kerül, zongorás ráadásdal pedig pont addig tart, mint egy séta a metrómegállótól hazáig. Perfekt koncept, mely mellé hasonlóan perfekt koncertre is számíthatunk szeptember 18-án a bécsi Flex klubban.