Az 1968-as születésű Mike Patton mindig is híres volt a hiperaktivitásáról és munkamániájáról. Nem elég, hogy 1998-ig működő anyazenekarával, a Faith No More-ral világszerte népszerűvé és fogyaszthatóvá tette a metál és funk alapú modern rockzenét (olyan nagyszerű albumokat adva a rocktörténelemnek, mint az 1989-es The Real Thing, az 1992-es Angel Dust vagy az 1995-ös King For A Day, Fool For A Lifetime), de mindig szakított időt arra is, hogy szabadon eressze a benne lakozó perverz és experimentális zenei őrültet: 1986 és 2000 között a Mr. Bungle, 1998-tól pedig a Fantomas élén adta ki magából a sűrű ritmus- és stílusváltásokkal operáló, már-már improvizatívnak ható agymenéseket. A kilencvenes évek második felében megjelent szólólemezei (Adult Themes For Voice – 1996, Pranzo Oltranzista – 1997) után még arra is jutott ideje, hogy a kísérleti metálprojektjével, a Tomahawkkal is felvegyen két albumot (Tomahawk – 2001, Mit Gas – 2003), John Zorn lemezeinek állandó közreműködője legyen 1992 és 2006 között (ezek közül a leghíresebb a 2002-es Hemophiliac), elvállalja a fő énekesi szerepet Dan The Automator sztárproducer Gainsbourg-ízű Lovage projektjében (Nathaniel Merriweather presents… Lovage – Music To Make Love To Your Old Lady By – 2001), vagy a beatbox-rapper Rahzellel duóban turnézzon. Azt már csak zárójelben tehetjük hozzá, hogy a hihetetlen mennyiségű munka mellett folyamatosan foglalkozik új tehetségek kutatásával, vezeti és működteti az Ipecac kiadót, és természetesen mindig új utakon jár, nagy ívben elkerüli az aktuális trendeket, és szakadatlanul próbálja megelőzni egy lépéssel a saját korát – és önmagát.  
 
Mint ahogy teszi most is a Peeping Tommal: a nevét Michael Powell 1960-as brit sorozatgyilkos-thrillerétől kölcsönző projekt mögött Patton ismét egy invenciózus és sokszínű zenei professzorként áll, aki sajátos stílusérzékkel és pontosan megfelelő arányban csempészi bele sajátos hiphop (azon belül is leginkább sötét triphop) megoldásait a pop alapszerkezetébe, és mindezt nagyszerű és szokatlan egységgé tudja összegyúrni. És ami a legviccesebb: Patton szinte összes projektlemeze közül ez áll legközelebb a popzenéhez. Mert olyan egyszerű és nagyszerű megoldások sorakoznak rajta, mint a zsíros hiphop groove-ra épülő, s közben a System Of A Down legjobb pillanatait is idéző Five Seconds, a Dan The Automator és Rahzel közreműködésével készült Mojo (mely bizarr módon az egyik FNM-sláger, a Midlife Crisis hiphop változatára emlékeztet), vagy az album legautentikusabb hiphop dala, a Kool Keith vendégrapjével felturbózott Getaway. 
 
Természetesen vannak nagyobb elrugaszkodások is. A brit Massive Attack triphop kollektívával közösen készített Kill The DJ egészen valószínűtlen, az egyik leghíresebb brazil koktélról elnevezett Capirinha a bossa nova egyik legeredetibb mai énekesnőjével, Bebel Gilbertóval egyszerűen ellenállhatatlan, de aztán máris jön az ellenpont: a zajos és szétcsúszott Celebrity Death Match alapjait a kanadai DJ, Kid Koala bolondította meg. És akkor még nem is említettük a Norah Jones közreműködését: a finom és visszafogott country-dzsessz énekesnőből Patton kihozta a dögös R&B-csajt, aki folyamatosan a sucker és motherfucker szavakat ismételgeti a Sucker zongorás groove-jaira.  
 
Patton nem hazudtolta meg önmagát: játszi könnyedséggel készített egy kísérletező, ám mégis pop, illetve rock közeli hiphop/triphop lemezt, amelyet nyugodtan odatehetünk a Gorillaz-albumok (Gorillaz, Demon Days) és a Gnarls Barkley idei bemutatkozó anyaga, a St. Elsewhere mellé.