Szinte nem változott semmi az alkotógárda összetételében: a néhai At The Drive-In együttes két afrofrizurás kulcsfigurája, a kortárs rockzene két igazán autoriter, elszállt, saját útját járó egyénisége, a dalszerző-szólógitáros Omar Rodriguez-Lopez és az énekes Cedric Bixler Zavala ismét a sztárproducer Rick Rubin segítségét vette igénybe, és ismét elhívta vendégzenélni a Red Hot Chili Peppers két zsenijét, John Frusciante gitárost és a basszista Flea-t. Egy újdonság azért akad: a lemezen szerepel az At The Drive-In egykori basszusgitárosa, Paul Hinojos, aki a maradék ATDI-tagokat tömörítő konkurens Sparta együttesből kilépve igazolt át a Mars Voltába effektmesterként és gitárosként.   
Most viszonylag egyszerű a lemez szerkezete: nyolc szám, melyek közül csak három lépi át a tízperces hosszúságot, a többi csupán öt és kilenc perc között mozog. A viszonylag egyszerűbb szerkezet viszonylag egyszerűbb szerzeményeket is hoz: a gitárszólóval kezdődő nyitódal, a Vicarious Atonement Brain Eno hagyományit idéző lassú elszállása és a középtempós emo-rock Vermicide slágeressége már egészen közel áll a hagyományos dalformához. Sőt van egy lenyűgöző hatperces, spanyol nyelvű, akusztikus ballada, az Asilos Magdalena, amelyet csak a végén hallható széttorzított énekes rész ment meg attól, hogy egy egyszerű, konszolidált, szomorú latinos popdal legyen.  
 
A sűrű témaváltásokkal tűzdelt többtételes szerzemények azért ellenpontozzák ezt a zenei letisztulást: a Tetragrammaton igazi mestermű váratlan és elvárt ritmusváltásokkal és lenyűgöző énektémákkal, „bugyborékoló” vokális effektekkel – a Frances The Mute-on hallható Cygnus méltó testvérdarabja, revelatív, mindenféle izzadságszagtól mentes prog-rock darab, amilyenre csak a Mars Volta képes jelenleg. A Mecchamputechture a másik kiemelkedő kompozíció: etűdök fuvósokra és éles gitárokra, a végén free jazz szaxofon és Hammond orgona szólóval. A fuvósok meghatározó szerepet töltenek be az albumon, szinte minden számban hallhatunk szétcsúszott, vagy nagyon is egységes, Miles Davis elborulásait idéző szaxofon, pozan vagy trombita témákat (a legjobb példa erre a kilencperces Viscera Eyes című Led Zeppelin-es vérbő rockdal). A hangszerelést tekintve van egy bizarr újdonság: Omar Rodriguez visszanyúlt a nyolcvanas évekhez, gitárhangzásai gyakran az évtized prog-rock és hősmetál zenekarait idézik (de ez szerencsére nem tud annyira zavaró lenni a kompozíciók zseniális mivolta miatt).  
 
A legnagyobb csavar a Day Of The Baphomets 12 perce: Flea basszusszólójával nyit, majd olyan funk-metálba csúszik át, amelyet korai RHCP- és Parliament-albumokon lehet csak hallani, hogy aztán lüktető, magával sodró prog-rockba menjen át free jazz szaxofonszólókkal dúsítva, és a végén még egy pazar ütőhangszeres dzsemmelés után egy dögös funk-rock kóda is beleférjen.  
 
Sokat kell hallgatnunk még ezt a lemezt, hogy felfedezzük minden egyes zeg-zugát, apró elágazását. Mint a Beatles-féle Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band borítója, csak zenében: akárhányszor merülünk el benne, mindig felfedezünk valami eldugott részletet.