A címadó nyitódal az együttes másik zenei agyának, Jonny Greenwoodnak a zongoraakkordjaira épül, a Black Swanban a 2000-es Kid A felvételei idejéből (Ed O’Brian gitárostól és Phil Selway dobostól) származó hangmintát hallunk, az And It Rained All Night a 2003-as album The Gloaming című számából használ elemeket, a záró Cymbal Rush pedig a 2004-es The Most Gigantic Lying Mouth Of All Time című DVD-kiadványon szereplő egyik zenei témát viszi tovább, de az elmúlt év folyamán készült lemezanyag inkább csak amolyan kiegészítő a Radiohead-diszkográfiában. Yorke irtózik a szólólemez kifejezéstől, pedig a 41 percben mindössze kilenc számot tartalmazó The Eraser anyagát lényegében egyedül írta és rögzítette, Godrich hathatós hangszerelői és hangmérnöki támogatásával. Az énekes a laptopján gyűlő ötleteket a producer ösztönzésére öntötte dalformába, de ez énekhangot csupaszabb, kezeletlenebb formában hagyta, ahogy a zene is inkább demo benyomását kelti – leginkább Björk legutóbbi sorlemezeivel (főleg a szintén laptopban fogant a 2001-es Verspertine albummal) rokonítható – kattogó, zakatoló elektronikus alapjaival, minimalista groove-jaival és basszusmeneteivel. Természetesen Yorke tehetsége, szuggesztivitása (sőt néhol még visszafogott popérzékenyésége is) átüt az anyagon, ahogy nyers, kiábrándult és baljós szövegeiben is ott a megszokott érzékenység mellett az aktivista művésztől elválaszthatatlan politikum: az Atoms For Peace dalcím például önmagáért beszél, míg a Harrowdown Hill az iraki háború kezdetekor nyilatkozatai kapcsán meghurcolt fegyverzeti szakértő, David Kelly haláláról íródott. Bár a Cymbal Rush már a Radiohead 2006-os turnéjának repertoárjában is felbukkant (tehát nem lehetetlen, hogy az augusztus 12-i Sziget-fellépésen is előkerül egy sor új zenekari szerzemény mellett), ez az album inkább egy korszak maradéka, melynek kiadása után Thom Yorke új fejezetet nyithat együttesével.