A Hot Chip tagjai azért ragadtak hangszert a kezükbe, mert unták a legtöbb mások által létrehozott zenét. Ez már önmagában is sokat elárul arról, hogy mire számíthatunk szerzeményeiktől. A lehető legszélesebb körű ízlésvilágból összegyúrt (Phil Spectortól és Brian Enótól a Kraftwerken, a 10cc-n és Royal Truxon át egészen Timbalandig a húzódik a skála), gazdag fantáziájú, szándékoltan popdal-orientált megszólalásra. Ezt főleg szintetizátorokból (azon belül is többnyire régi modellekből) és dobgépből csalják elő, megspékelve gitárokkal és szájorgonával. A Hot Chip egy végtelenül őszinte és természetes zenekar, tagjai kinézetre a Napoleon Dynamite című film szélsőségesen anti-cool főhőseit juttatják az ember eszébe. 2004-es Coming On Strong című első nagylemezük ugyan még nem volt annyira erős alkotás (házi barkács jellege itt-ott még elnyomta az ötletes tartalmat), de a zenekar a 2001-es bemutatkozó kislemez óta azért szépen lassan rátalált saját hangjára, kultikus státuszba került, és mire megjelent az első album, a Hot Chip-fiúk már remixerként is divatos névnek számítottak indie körökben. Őket viszont a DFA vette kezelésbe (The DFA Remixes - Chapter One), Amerikában lemezkiadói szerepkörben is. A 2006 májusában megjelent The Warning ugyanúgy a zenekarvezető Joe Goddard hálószobájában készült, mint a bemutatkozás, mégis sokkal erősebb a hangzása, a dalok is koherensebbek, slágeresebbek rajta, és a fő énekes Alexis Smith hangja is szebben érvényesül. Olyan, mintha valaki a pedáns zenei ízlését szintetizátoros popdalokon keresztül szeretné bemutatni, úgy, hogy közben mindig kicsit idézőjelbe is teszi a dalokat. Képzeljünk el különféle táncolható alapokat (Prince-i gépfunk, Postal Service-es elektroakusztikus tánczene és Beta Band-es szemplerezett pszichedelikus gitárpop), melyeket hol naiv báj, hol kíméletlenül szatirikus humor, hol ártatlan romantika leng be.