A kanadai Hamiltonból származó Junior Boys már jóval az angol Arctic Monkeys és az amerikai Clap Your Hands Say Yeah előtt a blog-kultúrát és az internetes hype-ot kihasználva vált egy stílus sztárjává. Korai maxijaikat, EP-iket a netes rajongók tették kultikussá, így mire 2004 nyarán megjelent a duó Last Exit című, végig énekes dalokat tartalmazó, tört technós, pihentető house-os és szintidús elektro-popos mesterműve, a bennfenteseken túl is komoly érdeklődés várta a lemezt. Az 1999 óta jórészt visszahúzódva dolgozó zeneszerző-énekes, Jeremy Greenspan a második albumot már korábbi társa, a törtütemekért felelős Johnny Dark segítsége nélkül készítette (a Last Exiten még jórészt Darkkal közös dalok kaptak helyet, ám őt Matt Didemus hangmérnök még a bemutatkozás rögzítése előtt felváltotta, és azóta is ő Greenspan segédje), a minőségből viszont cseppet sem adott alább, sőt... A So This Is Goodbye talán még az elsőosztályú bemutatkozást is lekörözi: egy igazi mestermű. Műfaja: elektro-pop, és itt szögezzük is le gyorsan, hogy ez a stíluskategória is kitermelt az elmúlt harminc évben elégséges mennyiségű csúcsművet ahhoz, hogy trendektől függetlenül most már bármikor lehessen a pejoratív „retro-láz” és „szinti-pop retro” kitételek nélkül beszélni róla.  
 
Különben is, ha nagyon akarjuk, akkor az ez évi trend szerint is besorolhatjuk a lemezt: ezzel az anyaggal a Junior Boys az újkeletű szoft-rock, MOR/AOR előadók (Kubb, Orson, The Feeling stb.) mellé kerülhet, mint azok elektrós megfelelője, de nevezhetjük a francia Phoenix – sőt akár az M83 – house-osabb, szintisebb rokonának is. Ami még fontosabb: mind a tíz szerzemény klasszikus értelemben vett dalként is megállja a helyét (sőt az egyik épp egy klasszikus dal, a Frank Sinatra által híressé tett When No One Cares című késő esti borongás feldolgozása). Menjünk tovább: a lemezt a legújabb kori emberi kapcsolatokon, viselkedésmódokon elmélázó tematikája teszi végérvényesen megkerülhetetlenné. A fentiek pedig – tartalomhoz a forma – mintaszerű egységgé állnak össze. Egy elsősorban éjszakai, magányosan – de nem háttérben – hallgatható, impressziókat (tisztító lélegzetvétel Kanada fagyos, havas északi vidékén) és magvas gondolatokat (otthonunkban válunk turistákká) egyaránt közvetítő lemezzé, mely minden alkalommal mélyebb rétegeteket fed fel magából.  
 
Többnyire középtempójú, sűrű szintetizátor és effekthálón áteresztett elektro-pop felvételekből áll az album (nem is olyan távoli rokonságban Isolée vagy Luomo megszólalásával, közeli barátságban Lindström és Trentemöller északi világával), olykor ellenállhatatlanul slágeres (Double Shadow, The Equalizer, In The Morning – ez utóbbi dal a Mouse On Mars-tag Andi Toma segédletével készült), végig izgalmasan strukturált, szintetizált a hangzása, az idézetei végletesek (Kraftwerk és Erasure), a hangulata a hűvös melankólia ellenére is magába szippant. A romantikus előadásmód akár Bryan Ferryvel vagy David Sylviannal is rokoníthatja Greenspan énekét, sőt éppenséggel a Hall & Oates-vonallal is, így kapcsolódva a már említett „felnőtteknek szóló pop-rock” kategóriához. Mit adhatnak egymásnak a magányos lelkek? Maradt-e felfedezhető pontja a világnak? Mi az, amit még nem pótol a világháló? Tényleg magunkra maradtunk a tömegben is? Sajnáljuk-e, hogy ismét búcsút vettünk egy korszaktól? Izgalmas és nagyon szép lemez.