Az autizmus viszonylag enyhébb formájának számító Asperger-szindrómában szenvedő gitáros-énekes lehet, hogy már nem bírja a folyamatos turnézással és promócióval járó mókuskerék-stresszt, de a maga kis sarkába bújva ugyanolyan kiváló dalszerző maradt, mint volt. A már nem Amerikában, hanem Ausztráliában, és már nem Rob Schnapf sztárproducerrel, hanem az ausztrál You Am I együttes mellett nevet szerzett Wayne Connollyval (és vendégzenészként a You Am I basszistájával, Andy Kenttel) felvett 31 perces Vision Valley albumon egy tucatnyi tökéletes kis kétperces power pop gyöngyszem sorakozik, melyek zenei spektruma ezúttal is a pszichedéliával kacérkodó Beatles/Kinks-harmóniák és a Nirvana-féle zúzás között húzódik. A „Vines-tag vagyok, teljesen becsavarodott” sorral kezdődő Anysound című nyitódal, a Don’t Listen To The Radio slágerszám, a 78 másodpercben is teljes értékű Gross Out, a gúnyos kacajjal aláfestett Fuck Yeh, a punkos „so what?”-tal végződő kopogós Futuretarded és további hasonló garázs-rock nekifutások közé jó arányban kerülnek akusztikus gitáros és vonószenekari kíséretű darabok, mint a Going Gone vagy a mindössze négysornyi szöveget ismétlő Vision Valley (mely vibrátójával és magányos úthasonlatával a Green Day-féle Boulevard Of Broken Dreams leszedált testvérdarabja), majd a húzós Dope Trainből átúszó Atmos a felénél lassúba fordul át, hogy aztán egy hatperces pszichedelikus elszállás, a Spaceship zárja a lemezt. 
 
A „semmi zsír, csupa hús” Vision Valley ugyan nem éri el az első Vines-anyag, a 2002 legjobb rockzenei debütálásának számító Highly Evolved színvonalát, de a Winning Days albumnál kompaktabb és összefogottabb (bár egy olyan zseniális hibrid dal azért hiányzik róla, mint a 2004-es lemezen a TV Pro volt). Craig Nicholls – hiszti és betegség ide vagy oda – továbbra is napjaink rockzenéjének egyik legnagyobb vadzsenije.