Három éve, mikor a kvartett befejezte az előző turnéját, minden tag elmerült egyéb dolgokban, kicsit kikapcsolták agyukból a Toolt. Maynard James Keenan énekes A Perfect Circle nevű másik zenekarával adott ki egy sorlemezt (Thirteenth Step – 2003) és egy politikus feldolgozásalbumot (eMOTIVe – 2004), és lenyomott velük egy jó hosszú turnét. Danny Carey dobos is a másik együttesével, a Pigmy Love Circusszel foglalatoskodott (nemegyszer az A Perfect Circle előtt is felléptek), valamint sokat gyakorolt a tabláján, melyet az új Tool-lemezen is hallhatunk. Justin Chancellor basszista egy kis lemezboltot nyitott, teli hatvanas évekbeli előadók és punkzenekarok bakelitjeivel. Adam Jones gitárosról nem keringett sok infó, de dicséretére legyen mondva, hogy a saját myspace oldalán folyamatosan tudósított a rajongóknak az új Tool-album munkálatairól.   
Az album nyitódala, az első kislemeznek választott Vicarius egyből azonosítható „toolos” gitár-bőgő hangokkal indul, de idővel kiderül, hogy ezúttal a zenekar nem annyira büntető, vagy brutális agyonkomplikált dolgokat akar letuszkolni az ember hallójáratán, hanem érettebb, szellősebb, nyugodtabb, kissé fura szerkezetű dalokat, amilyeneket MJK másik csapatától, az APC-től is megszokhattunk. És ez igaz Maynard énekstílusára is, ugyanis sokkal bátrabban használja a magasabb hangfekvést (az a capella énekkel nyitó The Pot című dalban például tőle sosem hallott magasakat énekel ki), tehát kevesebb nála az „erőének”, teret nyert a feminin oldal, amit az A Perfect Circle-ben teljesített ki korábban. De a sámánszerű hablatyolás sem marad el: a Lost Keys (Blame Hofmann) kórházi horrorba illő dialógusával bevezetett 11 perces Rosetta Stonedban például olyan dolgokat hord össze amiben kevés értelmet, összefüggést lehet találni. A szintén 11 perces címadó tétel az énekes édesanyjának arra a 27 évére (10000 napjára) utal, melyet egy stroke által okozott részleges bénulásban élt le, mielőtt elhunyt. A lemez többi – zömében hat-hétperces – dalának szövege a szokásos témaköröket feszegeti (érzelmi traumák, kábítószeres utalások, harc az életért, személyes vélemény a társadalomról). 
 
A visszafogottabb daloknak köszönhetően a dobos Danny Carey produkciója is más, mint korábban. Sokkal kevesebb bűvészmutatvánnyal kápráztat el minket, rengeteg dalban meghúzódik a háttérben, néha teljesen el is tűnik, és csak színez a tomokkal, cinekkel és egyéb kütyüivel. Nincsenek rövid dobszólók, sem olyan zúzás, mint az előző lemez Tick And Leeches dalában volt, helyette viszont megjelenik például újdonságként egy finom kis elektrós groove az Intension című dal végén. Ami pedig Adam Jonest illeti, ő ezúttal sem szólózik sokat, hanem inkább lágy, halvány, finom hangokat varázsol (például a Lost Keysben), vagy szinte már thrash metalba hajló módon zúz (a Jambi című számban a vájt fülűek esetleg kifogásolhatják a túl hangosra kevert talkboxos gitárkiállást). Ezúttal is kerültek olyan számok a lemezre, amelyekről nehéz eldönteni, hogy pontosan mik is igazából: a Lipan Conjuring című egyperces indián sámándal minden bizonnyal a Tool-albumokon kötelező jelleggel szereplő újabb poén lehet, de a záró Viginti Tres (jelentése: 23) sem olyan zajkísérlet, ami a zseniális Right In Two után a legfrappánsabb befejezése egy lemeznek. Hiába, Maynardék humorérzéke már csak ilyen. 
 
Mindent összevetve a 10,000 Days elképesztően precíz és mély produkció, ahol még a borító is meghatározó részét képezi az új anyag egészének, ugyanis ismét valami szokatlan dolgot tarthatunk a kezünkben. A keménypapírtok egyik kihajtható része egy szemüveg két lencsével, amelyeken átnézve a szemközti sztereoszkópikus képeken három dimenzióban láthatjuk a zenekar tagjait és mindenféle bizarr ábrákat, így kis szobánkba varázsolhatunk valamit abból az audiovizuális élményből, ami egy Tool-koncerten vár ránk. Csoda lenne, ha a 2007-es Grammy-díjkiosztón nem ez a tok nyerné Best Recording Package kategóriát. 
 
 
9/10