Czutor a Nyers feloszlatása után nem pihent a babérjain. Egyrészt a szegedi Kisszínház Mechanikus narancs előadásához írt komplett kísérőzenét és betétdalokat, ezzel párhuzamosan pedig készített egy albumot vadonatúj zenekarával, a Belmondóval is, melyet egy sor kipróbált, profi zenésszel alakított (Pulius Tamás – zongora, ének, Szabó László – gitár, Temesi Berci – basszus, Kottler Ákos – dob), akik korábban olyan produkciókkal játszottak, mint a Supernem, a Balkan Fanatik, a Black-Out, Kowalsky meg a Vega és Jamie Winchester. Czutor már a Nyers utolsó néhány évében is megpróbált a közönségbarát pop-rock felé mozdulni, és a Belmondo is ugyanennek az áttörési kísérletnek fut neki némiképp fazonigazított formában (a felállásból kikövetkeztethető billentyűs hangzások mellett például groove-osabb alapokkal), de Czutor, aki ezúttal is minden szöveget és majdnem minden zenét egyedül jegyez (a többiek csupán három dalban vannak feltüntetve zeneszerzőtársként a lemez második felében), most sem tud kibújni a bőréből: akár funk-rockos riffeket, akár diszkós, tinglitangli vagy easy betéteket, akár rap verzéket, akár zongorás duettet ír, valahogy nem tud elég egyszerű lenni ahhoz, hogy feltörje a magyar popugart (aminek ezúttal is vitriolos gúnnyal szalad neki, a korongon light és durva szövegű változatban egyaránt szereplő Száll az énekszó című számban).  
 
A szerencsétlen szójátékos címet viselő Belmondo-album profibban szól, mint a Nyers-produkciók, de igazi előrelépést nem mutat, és színvonalát tekintve sem igazán egységes. A fúvósokkal színezett Lesz, volt, van című nyitódal, a Minden nő („minden nő egy szent oltár, hogy áldozz rá / minden nő egy bálványt vár, hogy áldozd fel az oltárán”) és a TV-n kívül („minden lépés veszélyes, amit a tévén kívül teszünk meg”) azonban kellőképpen jól sikerült slágeres darabok, amelyek koncerteken is kiválóan működnek – amint erről 2006. június 23-án a Zöld Pardonban, illetve a különféle nyári fesztiválokon is meggyőződhet majd a nagyközönség. 
 
 
7/10