Cím nélküli Woven Hand-debütálás 2002-ben, egy belga balett darabhoz készített zene stúdiólemezzé gyúrt verziója, a Blush Music 2003-ban, majd pár hónappal később a teljes, tényleges alkalmazott balettzene külön is Blush címen, a 2004-es Consider The Birds album, illetve most ez a legújabb sorlemez – ha mindent összeszámolunk, akkor már a Woven Hand is az ötödik nagylemeznél tart. Edwards második formációja mennyiségileg tehát jószerével négy év alatt behozta a nagynevű elődzenekar munkásságát (na jó, a 16Hp-nek a bemutatkozó minialbum és a négy stúdiólemez mellett van egy koncertalbuma és egy Olden című ritkasággyűjteménye is), minőségileg pedig már az előző Woven Hand-korong is nagyon magas színvonalat képviselt. 
 
A 2001-ben – eredetileg mellékprojektként – indított Woven Hand zenéje egy fokozatos átalakulás eredménye, hiszen az utolsó 16Hp-sorlemez, a Folklore már mind hangszerelésében (több tradicionális, népi hangszer), mind megszólalásában (szakrálisabb zene) közelített a későbbi kvázi-szólóalbumok világához. Akárcsak korábban, Edwards ezúttal is nagyrészt egyedül rögzítette az anyagot, mindössze koncertzenekarának dobosa (Ordy Garrison) és billentyűse (Daniel Macmahon) segítette néhány dalban, valamint egy Elin Palmer nevű vonóshangszerelő működött közre három felvételen. 
 
A gyermekkorától vallásos neveltetésben felnőtt Edwards legújabb lemezén aztán minden eddiginél jobban elrugaszkodik a Földtől, már ami a hangzást illeti. A 2004-es album már nyomokban előrevetítette a mostani megszólalást, mely teljességgel egyedi, értékében minden további nélkül a 16 Hp világa mellé helyezhető. Nem csak hangulatában, de gyakran konkrétan is egybefüggő műről van szó, egy belső utazás történetéről, mely a folkos elemeket (bendzsó, töröksíp, citerák, xylofonok stb.), az éteri, bensőséges hangtereket, a drámai, zaklatott részeket, az instrumentális tételeket középkori dallamvilággal, szakrális emelkedettséggel párosítja. Bármilyen furcsán hangzik is, sokszor egyfajta Joy Divison-Dead Can Dance fúzióként lehet legpontosabban meghatározni azt, amit hallunk. Meditatív bevezető, lebegő melódiák, szertartászenék hangulata, középkori zene köntösébe bújtatott Joy Division-dallamvilág – egyre mélyebbre jutunk a lélek útvesztőiben. Előbuggyan a sok ütőhangszerrel megtámogatott Tom Waits-i blues, Nick Cave vonósokkal ékesített katarzis-rockja, aztán ráolvasásra hasonlító „nyelveken szólás” következik, hogy a végére ismét a felszínre bukkanjunk, hagyományosabb dalszerkezetekben és instrumentális levezetőkben megnyugodva. 
 
(Edwardsék a tavalyi hatalmas sikerű Sziget-koncert után, 2006. július 11-én ismét hazánkban lépnek fel: az egykori 16 Horsepower-bőgőssel, Pascal Humberttel nemrég kiegészült Woven Hand turnéfelállás az A38 állóhajó színpadán mutatja be a Mosaic anyagát.) 
 
 
9/10