Már a kilencvenes években is készültek Franciaországon kívül feldolgozáslemezek Gainsbourg-számokkal: John Zorn körének New York-i avantgardistái a Great Jewish Music sorozatban szenteltek neki egy hullámzó színvonalú válogatást 1997-ben, Nick Cave jobb keze, Mick Harvey pedig két teljes albumot is összerakott (Intoxicated Man – 1995, Pink Elephants – 1997), pompás hangszereléssel – és angolra fordított szövegekkel. A trendformáló francia Les Inrockuptibles kulturális magazin, mely korábban már Leonard Cohen és a Smiths számára is összehozott egy-egy sztárparádés tribute albumot (I’m Your Fan – 1991, The Smiths Is Dead – 1996), szintén angol nyelvű változatokban gondolkodott, amikor szervezni kezdte a Gainsbourg teljes karrierjéből – az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évekből, ismert és kevésbé ismert dalokból egyaránt – szemelgető feldolgozáslemezt. A fordításokat Boris Bergman és Paul Ives készítette, és néha az előadók is belenyúltak. A Kid Locóval kollaboráló Jarvis Cocker (aki már húsz éve is írt francia nyelvű Pulp-dalt Gainsbourg modorában) teljesen saját szövegadaptációt készített, és az lett az egyik legjobb (Je suis venu te dire que je m’en vais – I Just Came To Tell You That I’m Going), a Feisttel közösen dolgozó kanadai Gonzales úgyszintén, és az lett a legjátékosabb (Boumerang 2005), míg az R.E.M.-vezér Michael Stipe is saját maga fordított, és teljes szöveghűségre törekedett, de sajnos a rímek rovására, és ezzel nagyon mellélőtt (L’Hotel).  
 
A fő probléma egy ilyen adaptációnál épp az, hogy Gainsbourg nyelvzseniségét szinte lehetetlen visszaadni: vagy a szóhasználat módosul, vagy a rímek, a többrétegű utalások és szójátékok pedig rendszerint elvesznek. A zeneileg és prozódiailag az egyik legjobb feldolgozásnak számító Rakes-számnál (Le Poinconneur de Lilas – Just A Man With A Job) például pont az a poén esik áldozatul, hogy a jegylyukasztó metrókalauz főhőst a sok kis lyuk, az első és másodosztályú lyukak őrjítik meg, míg a világ leghíresebb szexdalából, a Je t’aime… moi non plus-ből ezúttal sem sikerül igazán élvezhető angol verziót készíteni, és erről még Cat Power és Kerin Elson leszbikus csavarja sem tereli el a figyelmet. A csaknem egy évtizednyi hallgatás után itt visszatérő Portishead kifejezett csalódást okoz (a másik bristoli triphop veterán, Tricky egy fokkal jobb a Good-Bye Emmanuelle főcímdalával), a Franz Ferdinand tagjainak sem sikerül igazán emlékezeteset alkotni (pedig ők Gainsbourg egykori múzsájával, a borítón is látható Jane Birkinnel közösen dolgozhattak), viszont a lemez többi közreműködője remekül teljesít. A Placebo-féle The Ballad Of Melody Nelson már a Sleeping With Ghosts album dupla kiadására is felkerült 2003 végén, de a frontember Brian Molko most még annál is jobb munkát végez a Fautline-nal és a veterán francia énekesnővel, Francoise Hardyval közösen (Requiem For A Jerk), míg a Placebo-producer Dimitri Tikovoi ezúttal a Soft Cell énekesét, Marc Almondot viszi be a Trash Palace-be (Boy Toy). Jane és Francoise brit kortársa, Marianne Faithfull stílszerűen reggae verziót készít a Lola rastaquoere-ből (a jamaikai Sly & Robbie duóval, amely már Gainsbourg reggae albumán is dolgozott). A végén a Kills duó minimalista darabja remekül működik (Le Chanson de Slogan – I Call It Art), a záródal pedig még minimalistább: a topmodellből milliós sikerű dalszerző-énekesnővé lett olasz-francia Carla Bruni egy szál akusztikus gitárral adja elő a Ces petits riens-t (Those Little Things). A legvégére így határozottan pozitív lesz az összkép, és az album remélhetőleg eléri célját: a feldolgozásokat készítő mai előadók közönségét is elvezeti Serge Gainsbourg zseniális eredetijeihez.