Ahogy a zenei tér-idővel buheráló másik nagy XXI. századi kávéházi sikerprodukció, az argentin tangót európai stúdiókban modernizáló Gotan Project mögött (La Revancha del Tango, Inspiración-Espiración), úgy itt is párizsi elektronikus zenei producerek állnak a háttérben. Az Air-tagok és Alex Gopher baráti körébe tartozó Marc Collin akkor találkozott először Olivier Libaux-val, mikor az 1998-as Les Kidnappeurs című krimi zenéjét írta, és gitárosra volt szüksége (első közös munkájuk, a film triphopos főtémája – melyben az első Air-album énekesnője, Beth Hirsch vokálozott – rögtön a Café del Mar válogatássorozatra is átkerült), majd néhány további kollaboráció után 2003-ban találták ki a Nouvelle Vague-ot. Kiválogattak néhány szívüknek kedves punk, posztpunk és újhullámos sikerdalt az 1978 és 1985 közti időszakból (The Clash: Guns Of Brixton, Dead Kennedys: Too Drunk To Fuck, The Undertones: Teenage Kicks, XTC: Making Plans For Nigel, Joy Division: Love Will Tear Us Apart, The Cure: A Forest, The Specials: Friday Night Saturday Morning, Modern English: I Melt With You, Depeche Mode: I Just Can't Get Enough, PIL: This Is Not A Love Song, The Sisters Of Mercy: Marian, Killing Joke: Pssyche), áthangszerelték őket bossa nova és koktél-dzsessz formátumba (akusztikus gitárokkal, nagybőgővel, söprűző vagy kopogó dobokkal), és az eredetileg férfiak által énekelt szövegeket csöppnyi női szájakba adták (a hat szexi akcentusú francia énekesnő mellé egy olasz-amerikai és egy brazil lány került).

A végeredmény ha nem is egységesen erős (a Depeche Mode-átirat kilóg, a vége felé pedig már ellaposodik a lemez), de bájos és szórakoztató. A legjobb természetesen a legtöbb – összesen négy – számot éneklő Camille, aki egyformán brillírozik a frivolan vicces Too Drunk To Fuck vagy a szívszorító In A Manner Of Speaking előadásában (ő szólóban is elismert művésznő: a 2002-es Le Sac des filles után 2005 februárjában jelentette meg Le Fil című második albumát), de az Undertones- és PIL-feldolgozásban szereplő Melanie Pain is emlékezetes (ő korábban az M83 Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts albumán vokálozott), így nem véletlen, hogy a Nouvelle Vague-album turnéjára is ők ketten kísérték el frontleányokként a billentyűző Collint és a gitározó Libaux-t. A 2004 nyarán kiadott album aztán az év végén - korlátozott példányszámban - kibővítve is megjelent, a végére bónuszként egy 14. és egy 15. szám is került: az obskúrus skót Josef K zenekartól való Sorry For Laughing és a Wishing (If I Had A Photograph Of You) című A Flock Of Seagulls-sláger feldolgozása.

A már több százezer példányban elkelt Nouvelle Vague-album sikere teljesen megérdemelt - még ha a mögötte álló koncepció nem is eredeti! 1998-ban ugyanis egy Bruce Lash nevű amerikai gitáros-producer Prozak For Lovers projektnév mögé bújva már készített egy lemezt, amelyen egy énekesnő társaságában olyan dalokból adott elő finom koktél-dzsessz és bossa nova feldolgozásokat, mint a Ramones-féle I Wanna Be Sedated, a Clash-től a London Calling ... vagy a Joy Division-klasszikus Love Will Tear Us Apart! Sőt Lash épp a Nouvelle Vague-albummal egy időben jelentette meg a Prozak For Lovers II lemezt, melyen további újhullámos klasszikusokat puhított meg hasonló szellemben (Talking Heads: Psycho Killer, Blondie: Heart Of Glass, Siouxsie & The Banshees: Cities In Dust stb.).


8/10