A poszt-punk/new wave korszak férfihangok énekelte hűvös és kemény kulcsdalainak meleg, puha, női bossa nova verzióit elkészítő projekt sikerlemezén Camille adta elő a legtöbb feldolgozást, és lényegében azok voltak a legjobbak is: In A Manner Of Speaking (Tuxedomoon), Guns Of Brixton (The Clash), Too Drunk To Fuck (Dead Kennedys), Making Plans For Nigel (XTC). A második Camille-album, a játékos és kísérletező – a címbeli fonalként végighúzódó H hang köré gyönyörű vokális kompozíciókat építő – Le Fil aztán szólóban is nagy sztárrá tette a tehetségével és extrovertáltságával csak Björkhöz mérhető ifjú dalszerző-énekesnőt hazájában: 2005 végén ő kapta a becses Constantin-díjat (a brit Mercury Prize és az amerikai Shortlist Award helyi megfelelőjét), majd két kategóriában is nyert a Victoires de la musique („a francia Grammy”) gáláján – ő lett „az év felfedezettje” mind a lemezen, mind a színpadon nyújtott elképesztő teljesítményével. Ez utóbbiról nemcsak Live au Trianon című friss koncertalbumát hallgatva, de élőben is meggyőződhettünk májusban Budapesten, az A38 fedélzetén, ahol a hebrencs Camille kis samplerével és két zenészével a sikerlemez szinte teljes anyagát előadta a nyitó La jeune fille aux cheveux blancs (Az ősz hajú lány) szomorkás sanzonjától a Ta Douleur tapsolós-prüszkölős slágerén és a dacosan ellenkezős Jeanine három tételén (amihez a koncerten megtanulta a magyar „ribanc!” szót) a záró Quand je marche ringatózásáig. Az album azonban itt nem ér véget: az énekesnő még kerek fél órán át búgatja tovább a H hangot, megy tovább és húzza a fonalat. Aztán eljut egy kőfalig, megpróbál átmászni, de a fonal közben elszakad. Merde!

9/10