A normális kerékvágás azt is jelenti Prince esetében, hogy 2004-ben végre újra voltak remek dalai, újra feltűnt a slágerlistákon és év végén – az anyagi bevételt figyelembe véve – ő volt a legsikeresebb amerikai koncertező. A Musicology tisztességes, fülbemászó, klasszikus Prince-recept szerinti poplemez volt, a második felében – sok év után először – néhány zseniális pillanattal, és leginkább az 1991-es Diamonds And Pearls albumra emlékeztetett (bár a 2004-es album jóval nagyobb hullámvölgy után jelent meg és nem is eredményezett akkora visszatérő slágereket, mint amilyen a `91-es korongról a Get Off vagy a Cream volt). Folytatva a párhuzamot a most megjelent 3121 legalább az 1992-es LoveSymbol szintjét kellene, hogy megcélozza.

Nos, Prince az új lemezzel tizenhét év (az 1989-es Batman filmzene) után ismét feljutott az amerikai albumlista csúcsára, a sikeres folytatás tehát megtörtént. Igaz ugyan, hogy a nem a korong zseniális újszerűsége miatt rohamozta meg a bolthálózatokat egy ifjabb generáció, hanem a népszerű koncertkorút utóhatásaként a harmincas-negyvenes rajongók jutatták a lista élére a korongot (és a nagykiadós hátszél is jócskán besegített). Ettől függetlenül ezúttal is tisztességes poplemezről van szó, és ahogy már mondtuk: ennél többet ma már nem várunk a nyolcvanas évek egyik legbefolyásosabb előadójától. Az említett LoveSymbol lemez apróbb innovatív eredményei (a hiphop funkba oltása) helyett itt most a 2004-esnél egységesebb, ellenben kicsit biztonságosabb albumot kaptunk, melyet néhány vendég – köztük Maceo Parker, Candy Dulfer és Sheila E. – közreműködése mellett ismét nagyrészt egymaga rögzített a kisméretű nagymester. Gondos arány a vérbő, groove-os funkok és a dzsesszes kifinomult lassúk között, jó adag kilencvenes évekbeli effekt, néha túlzásba vitt énekmanipuláció, viszont sok-sok ügyes betét és összességében játékos, vidám hangulat (még egy „santanás” hangulatú szám is belefért), és persze rengeteg luxus és szexus (bár ezúttal 48 éves hősünk már képes ellenállni is a kísértésnek, mint azt a Lolita című dalban hallhatjuk). Korszellem követésére mindössze a Black Sweat törekszik (hatásosan), kiemelkedőnek pedig még a soulos Beautiful, Loved & Blessed nevezhető, melyben Prince új védencével, egy Támar nevű ifjú R&B-énekesnővel énekel duettet. Az összhatás egy árnyalattal talán halványabb a 2004-es lemeznél, Prince ezt a szintet tényleg bármikor zsigerből tudja hozni, és ismét csak fokozódik az az érzésünk, hogy ha kicsit jobban megerőltetné magát, akkor még ma is képes lenne valami igazán kiemelkedőre.


8/10