Már a 2002-es bemutatkozó Streets-anyag, az Original Pirate Material is szép siker volt Nagy-Britanniában, de a Fit But You Know It és Dry Your Eyes című slágereket tartalmazó 2004-es A Grand Don`t Come For Free hárommillió példány fölötti fogyásával igazi popsztárrá tette az éles nyelvű briminghami kis ürgét, aki aztán nem is tudta kikerülni az ezzel járó életmód csapdáit: a már korábban is dokumentált játékszenvedélye mellett az alkohollal, a kokainnal, a könnyű nőkkel és mindebből kifolyólag a pletykalapokkal is meggyűlt a baja. Meg a zenebiznisszel és néha a feldühített közönséggel is. A fiktív sztorira épülő 2004-es konceptalbum után The Hardest Way To Make An Easy Living című új lemezén Skinner már nagyrészt saját hányattatásit énekli meg: a „hazaérek a turnéról...” sorral kezdődő Pranging Out című nyitódalban a paranoia, fejfájás, pánikrohamok és öngyilkos hajlamok kínozta kiégett „rock`n`roll klisét” látjuk, a címadó számban és a Memento Moriban a számító és költekező, a Hotel Expressionismben a szállodában dorbézoló, a When You Wasn`t Famous című beharangozó kislemezslágerben pedig a hasonlóan híres kolléganővel kúró és drogozó popsztárt (e pillanatban is megy a nagy találgatás, kiről van szó), a koncertzajba foglalt záródal, a Fake Street Hats pedig azt az eseményt örökíti meg, mikor egy holland fesztiválon a teljesen szétütött énekes a parasztkodásával még a közönséget is maga ellen fordította – ez volt az utolsó csepp a pohárban, az összeroppanás előtt. „Ha nem tetszik, ahogy mennek a dolgok / valamit változtatnod kell” – szól a refrén, és Skinner pontosan ezt tette: összeszedte és kiegyenesítette magát, majd a mélyrepüléséről megírta ezt az albumot.

A lényegében ismét házi produkcióként készült – a számonként váltakozó vendégvokalisták mellett kísérőzenész(eke)t csupán három alkalommal alkalmazó – lemez fennmaradó részében néhány kiegészítő dal (a csajozási technikákról szóló War Of The Sexes, a csábítás és hűtlenség kérdését boncolgató All Goes Out The Window, az átvágásos sztorijával az albumról teljességgel kilógó Can`t Con An Honest John) mellett két különleges felvételt is találunk: a Nagy-Britannia és USA kulturális különbségein élcelődő Two Nations első változata eredetileg a Duets című sztárparádés Notoriuous B.I.G.-remixalbumra készült (de állítólag nem nyerte meg Puff Daddy tetszését), a második kislemezdalnak választott Never Went To Church című lassúban pedig 2004-ben elhunyt apjára emlékezik Skinner – de persze nem bírja megállni, hogy érzelmességét ne ellensúlyozza egy-egy poénnal az elején („a két nagy európai narkotikum: az alkohol és a kereszténység / én tudom, melyiket bírom jobban”) és a végén („na, ez biztos tetszene neked, fater / ellátogatok egy katolikus paphoz, meg egy zsidó rabbihoz is, meg egy protestáns lelkészhez is / mindig azt mondtad, hogy menjek biztosra, ha már fogadok”).

Mike Skinner továbbra is a mai Anglia legszellemesebb szövegládája (akinek hatása az utóbbi hónapok két olyan No.1 sikeralbumán is tetten érhető, mint a Hard-Fi Stars Of CCTV-je és az Arctic Monkeys Whatever People Say I Am...-je), és az új Streets-album talán még elődjénél is könnyebben befogadható és tömörebb (ezúttal is 11 szám, de nem 51, hanem csupán 37 percben), valahogy mégis kevésbé koncentrált és kerek – csak részben lett belőle a várt The Mike Skinner LP.


9/10