A Yoshimi... után kijött négy, extrákkal bőségesen megtámogatott kislemez, illetve EP, két retrospektív kiadvány (a tripla Finally The Punk Rockers Are Taking Acid és a dupla The Day They Shot A Hole In The Jesus Egg), valamint a 2002-es korong jó adag ritkasággal felszerelt DVD-változata (sőt 2006 elején az 1999-es The Soft Bulletin album 5.1-es verziója is). Wayne időközönként tánczenei előadókkal kollaborált (Faultline: Your Love Means Everything, The Chemical Brothers: Singles 93-03, Thievery Corporation: The Cosmic Game). 2004-ben szerepeltek egy rajzfilmzene-korongon (The SpongeBob SquarePants Movie), 2005-ben ismét dalt adtak egy filmhez (az Ünneprontók ünnepe című hollywoodi vígjátékhoz a Mr. Ambulance Drivert), közreműködtek egy Queen tribute-lemezen (a koncerteken is fenséges hatású Bohemian Rhapsody feldolgozással), valamint szerkesztettek egy kedvenceket bemutató eklektikus válogatáslemezt a Late Night Tales sorozatban (erre a White Stripes Seven Nation Armyjának feldolgozását készítették el). 2005-ben az igazi kincs azonban a két DVD volt: előbb kijött egy példaértékű, hibátlan dokumentumfilm a zenekarról (The Fearless Freaks), utóbb pedig a Warner kiadónál töltött időszak eddigi összes videoklipjét tartalmazó gyűjtemény (VOID). Mindeközben Coyne-ék tovább dolgoztak a házibarkács körülmények között készülő Christmas On Mars című szürreális sci-fi mozifilmjükön, melynek kitűzött bemutatója pillanatnyilag 2006 karácsonyára várható.

A sorban tizenegyedikként megjelenő Flaming Lips-stúdióalbum, az At War With The Mystics munkálatai 2004 és 2005 folyamán állandó „ki/be” állapotban folytak, természetesen ezúttal is Dave Fridmann producer segítségével, és természetesen ezúttal is – akárcsak a Flaming Lips több mint húsz éves karrierje során mindig – valami olyan zenével, ami csavar egyet a megelőző album világán. Már elsőre megnyugtatóan szokatlan a megszólalás, néhány dal egészen olyan hatású, mintha a TV On The Radio (lásd: Desperate Youth, Blood Thirsty Babes) avantgardizmusa jelentette volna az ihletet, és szerencsére csak a már említett Mr. Ambulance Driver ismétli konkrétabban is a Yoshimi... hangzását (igaz, abban a számban is végig szirénázó mentőautó jelenti a háttérzajt). Nagyvonalakban a felerősödött torzított gitárhasználat (melyet részben a koncertekre elővett War Pigs című Black Sabbath-feldolgozás ihletett) és a konkrétabb politikai felhangok beszivárgása jelenti a fő újdonságot, de ennél persze jóval többről van szó. Az eddigiektől teljesen eltérő, szokatlan megoldás, hangszerhasználat jellemez majd minden dalt, mely egyúttal azt is jelenti, hogy ezek a hangzások a kortárs palettán is meglehetősen egyedinek hatnak. A „furcsa”, „vad”, „szélsőségekig feszített” jelzők ugranak be leggyakrabban a lemez hallgatása közben, persze egyúttal boldogan nyugtázhatjuk, hogy ezzel együtt, ezúttal is gyönyörű a zene és dallamvilág.

Ha az előző két lemez egybefüggő volt, a dalok egymásból következtek, akkor most erősödött az egyes felvételek önállósága, és mintha tudatosan két lemezoldalra lebontva, két részből állna a „nagy kompozíció”. Ravaszabb a monumentalitás érzete is: messze nem annyira dús, szimfonikus a korong, mint az előzőek, de a szokatlanságában is egyszerűbb, ritkább hangszerelés is talál módot a hallgató elsodrására (torzított funk basszusok szólnak, tömény fuvola felelget Frank Zappa-szerű gitárhangoknak, taps ritmusa kísér vibráló effekteket, minimál űrdiszkó lüktet stb.). A legváratlanabb, hogy minden korábbinál nyilvánvalóbban előjön a legmeghatározóbb ihletforrás, a Pink Floyd (a Cirrus Minort idéző madárcsicsergésben, a Time felbukkanó dobhangzása, néha az orgona megszólalásban, a fő hangszeres Steven Drozd által énekelt Pompeii Am Götterdämmerung pedig nem csak a címe miatt említendő, de a szerzemény egésze is egyfajta nagyon hatásos tiszteletadás a prog-rock isteneinek).

A dalok közös nevezője ezúttal a cselekvésre való felszólítás. Egyértelműek a politikai utalások (az alattomosan fülbemászó The YeahYeahYeah Song Bush hatalomvágyáról és azzal való szembeszállás lehetőségeiről szól, a funk-rockos The W.A.N.D. a diktátor hajlamú vezetők visszaszorításáról, a leginkább avantgárd Free Radicals pedig az öngyilkos terroristák ellen), és kihallik egyfajta egyre jogosabb aggódás a forrongó világ miatt. Ismét előkerül a halál és annak feldolgozása (Britney és Gwen szerepe, amikor a muzak, az üzletekben, munkahelyeken, mindenhol szóló vidám háttérzene veszi körül a gyászolót), a Pompeii Am Götterdämmerung hősei pedig öngyilkosságra készülnek, és igencsak elgondolkodtató a dal felvetése – meg kell próbálni az önmaguk kiirtásához szükséges hatalmas energiát a körülmények megváltoztatására felhasználni. A záró Goin` On ezúttal is az életre, a továbblépésre biztató befejezés.

A Flaming Lips a „jófejség” tartományában már rég túl van (vagy legalábbis elvileg túl kellene hogy legyen) a vállalható határon, lévén patetikussá degradált fogalmakban és eszmékben hívő és azokat hirdető zenekar, amely képes rajongóit is ugyanezekért - a szeretetért, az emberiességért, a józanságért – harcoló boldog fanatikussá tenni. Popzenekar ennél többet nem nagyon érhet el.


10/10