A világutazó Ladytron 2001-ben stílusos, sok helyről merítő, mégis hatásos szinti-poppal mutatkozott be (604), majd egy évvel később egy még kiérleltebb, sötétebb, mélyebb, jobb második lemezzel rukkolt elő (Light & Magic – 2002). Aztán jött egy kedvenceket bemutató mixalbum (Softcore Jukebox – 2003), és számos remix másoknak (Kings Of Convenience, Simian, Bloc Party, Gang Of Four, Placebo stb.), nem meglepő, hogy a koncertszínpadokon kívül a DJ pult mögött is keresett névnek számít a Ladytron, sőt már azt is elmondhatják magukról, hogy másokra is hatással vannak (példa hazájukban a Client, vagy hazánkban a Neo). A viszonylag hosszabb munkafolyamattal 2005 őszén világra hozott harmadik nagylemez, a Witching Hour már nem a saját kiadó gondozásában jelent meg, viszont tovább folytatódik rajta a hangzásbeli mutáció, mely így már tökéletesen megfelel a popberkekben elfogadott háromlépcsős (három albumnyi) érési folyamatnak.

Az eredmény ismeretében azonban elmondható, hogy a Ladytron kétségkívül sajátos megszólalása továbbra is számos (vagy már megszámlálhatatlan) korábbi zenei szilánkból áll össze. Az eddigi retro-szintipop, szolid avantgárd (krautrock-újrahasznosítás), harsányan – és viccesen – eurodiszkós vonal tovább sötétedett, és leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy az amúgy is újra felszínre került shoegazer/noisy pop vonallal (Engineers, Radio Dept. stb.) gazdagodott. Nem leegyszerűsítve azonban összetettebb a kép: van itt a kilencvenes évek elejéről zajos gitárfüggönyözés, My Bloody Valentine (már a mixlemezen is velük nyitottak), Lush (már csak a női énekhangok néha kísérteties hasonlósága miatt is), Pale Saints (már csak azért is mert alkalmankénti dinamikusabb alapjaival ez a kvartett is közeli analógiát jelent), a táncosabb irányból, szintén abból a korból a Pop Will Eat Itself és a Front 242, az álomszerű, éteri textúrák miatt a Cocteau Twins, a számos összecsengés miatt pedig a Stereolab és a Broadcast hatása.

A Sugar című nyári kislemezslágerrel beharangott albumon a nyitány markáns (High Rise), a második kislemezdal (a menetelős, slágeres Destroy Everything You Touch) alighanem a zenekar pályafutásának csúcsa, alkalmanként nagyon eltalált a fenti hatások szintetizálása (International Dateline, Soft Power), a Fighting In Built Up Areas minden bizonnyal a leghatásosabb bolgár nyelvű elektro-attak, a Beauty címének megfelelő, vonós lassú, a záró All The Way pedig szintén szépen elszállt darab. Sajnos azonban a kiemelkedő pillanatok mellett néhány dolog lerontja az összképet. Először is hullámzó a dalok színvonala (az egészen kiválóak mellett néhány közepes darab is becsúszott), a megidézett zajongás egy idő után ugyanúgy az öncélúság hibájába esik (mint annakidején maga a noisy pop is) és néha bizony kissé monoton a végeredmény (így nem álomszerű, hanem álmosító a hatás). Összességében azonban trendben maradt a Ladytron, és ugyan a Light & Magic szintjét nem volt képes megfejelni, viszont a zenekarra jellemző megújulási képesség egyértelműen azt mutatja, hogy várhatunk még meglepetéseket tőlük.


8/10