A mai felállásból a gitáros-énekes Szűcs Krisztián, a basszista Németh Róbert és a dobos Orbán Gyula zenél az együttesben a kezdetek kezdetétől – az akkori negyedik tag, Kiss Endre gitáros nem sokkal a kazetta felvételei után lépett ki. A kvartett kihasználva egy véletlenül ölbe pottyant lehetőséget, lóhalálában, mindössze öt nap alatt vette fel az anyagot Stuttgartban, a stúdiót egy baráti német zenekar vezetője, Bernie Hahn biztosította (aki hangmérnöként a későbbiekben is segítette a HS7 tagságát).

A négy zenész nem sokat tökölt a stúdiómunkával (ahhoz sem idejük, sem pénzük, sem tapasztalatuk nem volt), egyszerűen fogták a gitárjaikat meg a dobverőiket, egy lendülettel feljátszották az előző hónapokban összepróbált anyagot, ezzel kész is volt a lemezanyag. A körülmények tükrében kifejezetten bravúros a végeredmény: a Tick Tock No Fear az elmúlt tíz év hazai termését nézve párját ritkító debütáló korong. Első próbálkozás ide vagy oda, a 12 számos album az együttesnek majd` minden erényét felvonultatja: változatos, karakteres gitárzene, jól megírt dalokkal, erős refrénekkel, és persze azonnal felismerhető angolszász befolyással (elsősorban a nyolcvanas évekből, élen az Echo & The Bunnymen együttessel). Legfőbb erőssége éppen egyszerűségében rejlik, az egységes hangzás és az emlékezetes, változatos dalok a lemez elejétől a végéig garantálják a magas színvonalat.

A számok ekkor még kivétel nélkül angol nyelven íródtak, ennek ellenére több közülük évek múlva is koncertkedvenc tudott maradni: a Fever, a Father, a Heaven Up Here, vagy az Oceanstride máig a HS7-életmű legjobb pillanatai közé tartoznak. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy az első körben mindössze 500 példányban megjelentetett Tick Tock No Fear egy csapásra ismertté tette az együttest, de ma már tudjuk, hogy egy fontos hazai zenekar sikeres pályafutásának első lépéseit jelentette.


8/10