A bevezetőben említett progresszív szó meglehetősen pejoratív értelemmel bír amióta kimentek a divatból az Emerson, Lake And Palmer-, Yes- és Jethro Tull-szerű zenekarok, de az utóbbi években azért valami visszaszállni látszik ebből a „csúnya” műfajból is. A Radiohead 1997-es OK Computer lemeze már erős Pink Floyd-hatásokat mutatott, a Flaming Lips szintén nem titkolja Roger Watersék iránti rajongását, a Tool és a Mars Volta a metál felől mutatta meg, hogy nemcsak Dream Theater-féle bűvészkedéssel lehet visszanyúlni a Rush-hoz, de idesorolható gyakorlatilag a teljes poszt-rock mezőny is (élén a Sigur Rósszal), sőt a hagyományosabb pop-rock zenekarok is kezdik bevallani bűnös hatásaikat : a Muse egyértelműen a trónra tört ebből a szempontból, a Doves King Crimsont dolgozott fel (Moonchild), a Secret Machines pedig Amerikából vállalta fel a műfajt, de nem lóg ki ebből a felsorolásból még egy olyan friss indie produkció sem, mint amilyen a Mystery Jets. Ami az Elbow-t illeti, annak a legközelebbi párhuzamát talán a Genesis jelenti, már csak Guy Garvey frontember Peter Gabrielre hasonlító éneke miatt is.

A Leaders Of The Free World az Elbow eddigi legjobb albuma. A debütálás artisztikus útkeresése után Garvey-ék másodszorra egy egységes, mély lemezzel jelentkeztek, melynek végső értékét azonban némi modorosság rontotta le, s bár most harmadjára sem zseniális az összhatás, de hallhatóan bátrabban elrugaszkodtak a bánatos Radiohead-maníroktól, tehát az előzőnél több élet van a korongon – ha lehet, vidámabb alkotás. Ezúttal is nagyon jól kidolgozott dalokat hallhatunk, összetett, szépen felépített albumot, és immár a Doves-párhuzam jelenti a közelebbi összehasonlítási alapot. Ugyan még annyira sem pszichedelikus a zene, mint a szintén manchesteri Doves Some Cities című legutóbbi lemezén, de a dalok ravasz, okos struktúráiban és a hangulati elemekben jócskán mutatkozik hasonlóság. Ez az eddigi legváltozatosabb Elbow-album, a szándékolt koncept megoldások mellett/helyett lazább, esetenként egyszerűbb dalokat is bátran bevállaltak, és a melankolikus hangnemet gyakran dühös, politikus kinyilatkoztatások váltották (amint erre már a gúnyos lemezcím is következtetni enged). Persze zajos rockzenére még így sem kell számítani (még úgy sem, hogy néha alaposan betorzulnak a gitárok), továbbra is a cizellált megoldások uralkodnak: egy-egy akusztikus ballada, izgalmas ütős kísérettel, a textúrába szépen beleépített extra hangszerek (hárfa, bendzsó, vonósok), Genesist idéző orgonák, billentyűsök, férfikar éles gitárkísérettel, lebegő vokálok, dús, felemelő hatású prog-pop.


8/10